4. rész

Halihó!

Itt is vagyok az új résszel :) Még mindig Elina szemszög, de megtudhattok pár dolgot róla és Sebről is. például, hogy Elina miért hitte, hogy a barátai elfelejtették, vagy Seb és Hanna kapcsolatáról. 

Előre le szeretném szögezni, tudom h Seb nem ilyen természetű, és nem csinálna ilyent a való életben, valamint, hogy az ő és Hanna kapcsolata nem úgy van, ahogy én azt leírtam :)

Jó olvasást! 

Puszaa

4. rész

Elina:

Néztem, ahogy Seb az autójához ment, megállt mellette, de még visszanézett rám.

- Ezt már rég meg kellett volna tenned – mondta halkan, de még pont úgy, hogy halljuk. Hangjából csengett a szomorúság és a tehetetlen düh, de szeme csillogása elárult örül a viszontlátásnak. – Már sokkal korábban vissza kellett volna jönnöd ide – hadarta, majd mintha rossz gondolatokat próbálna kiűzni a fejéből megrázta azt, beszállt a kocsiba és hangos kerékcsikorgás kíséretében elhajtott. Szívembe újra belemart a fájdalom, és fejemet lehajtottam szégyenemben. Nem akartam, hogy tovább nézzék az arcomat, de mikor halk mozgást hallottam mégis felnéztem. Emmát pillantottam meg. Az én mindig mosolygós vörös hajú barátnőmet, aki Seben kívül mindent tudott rólam és, aki most lábujjhegyre állva csókot adott Tomnak és a szokásos táncra hasonlító lépteivel felém indult. Szája, mint mindig most is hatalmas mosolyra húzódott úgy vetette magát a nyakamba. És én boldog voltam, hogy a barátaim nem hagytak cserben, hogy a történtek után még mindig mellettem állnak. Mert biztos voltam benne, hogy Seb nagyon hamar meg fog enyhülni. Sosem tudtunk egymásra két napnál tovább haragudni.

- Reggel gyere értem édes – nézett hátra a válla fellett Tomra, majd a kezemet megfogva az ajtó felé irányított. – Sziasztok srácok! – gyorsan én is elmotyogtam egy köszönök mindent és egy sziát és már bent is voltunk Emmával a házban. A cipőjét lehúzta és a cipős szekrénybe tette, a kabátját felakasztotta, majd a balra nyíló nappaliba indult én azonban az emelet és a szobám felé húztam.

- Még csak a szobámat takarítottam ki – magyaráztam neki látva kérdő tekintetét. – Annyira örülök, hogy látlak öleltem meg mikor már az ágyamon ültünk.

- Én is örülök, nagyon hiányoztál Lina – szorított magához és én éreztem, hogy néhány könnycsepp folyik végig az arcomon. – Mesélj el mindent – kérte, majd elengedett és törökülésbe helyezkedett velem szemben.

És én mondtam, és mondtam. Mindent elmeséltem neki életem azon hét évéről, amit nélkülük töltöttem. Zokogva mondtam el neki, mennyit szenvedtem Ben mellett és, hogy nem mertem hazajönni. Szégyelltem magam, nem akartam, hogy sajnáljanak és rajtam szánakozzanak. Emma pedig jó baráthoz méltón csendben hallgatott, olykor a fejét csóválta, amikor helytelenített valamit, vagy felszisszent, ha olyan részhez értem, ahol Ben éppen engem vert. Fogta, szorította a kezem és én sok éve most először éreztem úgy, hogy nem vagyok egyedül, hogy nincs az egész világ ellenem, és nem egyedül kell megoldanom valamit, mert mellettem voltak a barátaim.

- Most te jössz – mosolyogtam rá könnyeimen keresztül. – Mióta tart ez a dolog Tommal?

- Hát már majdnem négy éve – vigyorgott, majd elpirult és zavarában lehajtotta a fejét. – És két hónap múlva lesz az esküvőnk. Olyan jó, hogy hazajöttél – nézett rám boldogan, majd hozzám hajolt és magához ölelt. – Így te lehetsz a tanúm. Írtam levelet, meg elküldtem a meghívót is, de nem válaszoltál.

- Én nem kaptam sem meghívót, sem levelet – néztem rá zavartan. – Pedig én írtam nektek, de ti nem voltatok képesek válaszolni nekem.

- Pedig sokat írtam, és Seb is, sőt még Tom is – magyarázta Emma, és tisztán látszott, hogy nem érti mi történhetett. Én viszont már tudtam.

- Egyet sem kaptam meg – háborodtam fel és éreztem, hogy egyre dühösebb vagyok. – Biztos Ben vette el őket, mielőtt láttam volna őket – sírtam el magam újra. – És én azt hittem elfelejtettetek.

- Hé, dehogy felejtettünk el – szorított magához, a hátamat simogatta és nyugtató szavakat suttogott nekem. – Nincs semmi baj. Itt vagyunk neked, minden rendbe fog jönni.

- Sebnek teljesen igaza van – sóhajtottam bánatosan. – Már rég haza kellett volna jönnöm.

- Hát igen – húzta el a száját Emma. – Neked tuti sikerült volna megakadályozni, hogy elvegye azt a ribancot.

- Tessék? – kerekedtek el a szemeim a döbbenettől. – Nem is hallottam, hogy megnősült, pedig mindig mindent elolvastam róla a neten.

- Emlékszel Hannára a suliból?

- Persze – bólogattam. – Állandóan Seb körül lófrált, csak ő nem foglalkozott vele, mert mindig velem volt.

- Ja, ő az – mondta, majd fészkelődött egy kicsit, és amikor már kellőképp kényelembe helyezte magát folytatta. – Miután te elmentél, szinte azonnal rámászott Sebre, persze őt nem érdekelte, majd Seb inkább a versenyekre koncentrált, Hanna meg valami divat suliba ment továbbtanulni szóval nem nagyon találkoztak. Ha mégis összefutottak, Seb akkor sem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget, magyarul levegőnek nézte szinte Hannát.

- Gondolom ez őt felettébb idegesíthette – szóltam közbe mosolyogva, és valamilyen oknál fogva elégedettséggel töltött el a tudat, hogy Seb oly sok éven át mellettem volt és utánam senki sem tudta úgymond elfoglalni a helyem.

- Aha, nagyon – nevette el magát Emma is. – Látnod kellett volna, mikkel be nem próbálkozott. Volt ott a mindent megmutató öltözéktől kezdve az „elestem és a karjaidba omlok” szitutól a „berúgtam vigyél haza, én majd ott tartalak magam mellett”- ig minden. Azt nem tudom olvastad-e, hogy Seb kissé kicsapongó életet élt, bár nagyon vigyázott, hogy a magánéletét homály fedje.

- Nem, erről nem hallottam – ráztam meg a fejem tagadólag. Ez azért eléggé meglepett. Sosem gondoltam, hogy Seb ilyen lesz.

- Akkor sikerrel járt a terve – mosolygott Emma. – Na szóval elég sokan megfordultak az ágyában. Persze ne arra gondolj, hogy minden héten más, mert nem így volt. Csak azért tőle furcsa volt ez a sok „barátnő” – mutatott macskakörmöket a barátnő szócskánál fintorogva. Ezek szerint neki sem tetszett. – Aztán tavaly Hanna fogta magát és elment Austinba Seb után. Mivel ott volt nem tudott már mit tenni ellene, kedves volt, elvitte ebédelni, amit persze Hanna bíztatásnak vélt, ezért ment Brazíliába is. Seb utólag mesélte csak, hogy mi volt ott. Ugye megnyerte a vb címet és az utána lévő buliban mindketten berúgtak, és Seb lefeküdt vele. Ő úgy gondolta ennyi volt, de Hanna nem. Egyfolytában rajta lógott, nem hagyta békén. Aztán addig könyörgött Sebnek, hogy próbálják meg együtt, hogy beleegyezett.

Tom mesélte, hogy Seb terve az volt, hogy az FIA gála után ejti, a nekünk nem ment címszóval. Meg is tette, és Hanna iszonyat ideges volt. Úgy fújtatott, mint valami hárpia.

- De akkor miért vette el most feleségül? – néztem Emmára értetlenül.

- Ha nem szólnál közbe, már tudnád – vigyorgott, majd folytatta. – Szóval dobta Hannát. Seb tiszta felszabadult lett, azt hitte ezután már békén fogja hagyni Hanna. Karácsonykor aztán beállított Sebékhez és közölte, hogy terhes. Nem csak Seb, de még a szülei is teljesen megdöbbentek. Heike magából kikelve követelte, hogy minél előbb vegye el feleségül, mert az a gyerek nem születhet meg úgy, hogy a szülei nincsenek összeházasodva. Január végén összeházasodtak, rá két hétre Hanna meg elvetélt. Felettébb érdekes. Ha engem kérdezel nem volt semmiféle gyerek, és most már Seb is kezdi ezt hinni. Ahogy mostanában viselkedik. Teljesen kiakadt, hogy a baleset után vissza kellett költözniük ide és Heikéékkel kell lakniuk, nem Seb svájci házában. Sőt még az esküvőnkre sem jön el, mert halaszthatatlan divatbemutatója lesz. Bár ennek még örülök is. Nem bírom elviselni ezt a nőt – borzongott meg már a gondolatra is, hogy Hannával kell egy fedél alatt lennie, és őszintén szólva teljesen egyetértettem vele.