9. rész

Halihó!

Tudom, tudom tegnapra ígértem. Bocsánat :( De most itt is van a következő :)

És egy kis figyelmet szeretnék: 

Brigivel úgy döntöttünk, hogy egy közös történetbe kezdünk bele, és ehhez a ti segítségeteket szeretnénk kérni. A történetről egyelőre nem árulok el semmit, legyen elég annyi, hogy az egyik főszereplő Seb lesz :D Sokat mondtam mi? :P Nos a feladatotok a következő lenne: Oldalt találtok majd egy szavazást, amiben négy név közül szavazhattok. Amelyikre a legtöbb szavazat érkezik VASÁRNAP ESTE KILENCIGaz lesz a másik főszereplő neve. 

Egyelőre ennyit, a többiről majd még később tájékoztatva lesztek :)

Ja és ugyanezt a szavazást majd Briginél is megtalálhatjátok, szóval ha nagyon szeretnétek, hogy az általatok favorizált nyerjen mindkét helyen szavazhattok ugyanis egyesítve lesznek :)

Puszaa

9. rész

Elina:

A hideg levegő szúrta a tüdőmet, ahogy végigrohantam az utcán. A bokám már fájt a majd tizenkét centis sarkú cipőben, és a ruha sem éppen volt a legkényelmesebb. Szép kontyba fogott hajam most szétbomlott és szabadon hullott a vállamra. Lihegve álltam meg és támaszkodtam a térdemre. Az arcom égett, de hogy a futástól pirosodott-e ki vagy az érzéseim miatti szégyentől nem tudtam eldönteni. Már épp indulni akartam volna tovább, mikor a jól ismert Infiniti állt meg mellettem.

- Hazamész? – kérdezte kis mosollyal Seb, és én nem tudtam mit talál olyan viccesnek, mert ami az előbb történet az minden csak nem poénos.

- Igen – csattantam fel, mert nem tudtam min nevet és ez idegessé tett.

- És mégis, hogy tervezted a bejutást a házba? – könyökölt az ajtóra és szája még nagyobb mosolyra húzódott.

- Természetesen a kulcsommal – feleltem, de mihelyst kimondtam rájöttem, hogy nem hoztam magammal a nagy sietségben. – A francba.

- Csak nem ez hiányzik? – emelte fel a táskámat és morcos arcom láttán elnevette magát én meg csípőre tett kézzel néztem rá. – Enélkül nem jutsz be. Képes lennél tönkretenni ezt a csodás ruhát egy kerítésmászással? Nem igazán arra lett tervezve – tette hozzá azzal a szokásos harminckét fogas mosollyal.

- A cipőmet se éppen futásra tervezték – jegyeztem meg gúnyosan. – Odaadod?

- Nem – mondta és visszaejtette a táskámat az ölébe, a kocsit pedig beindította. – Szállj be, így nem mehetsz el pont Emma és Tom esküvőjéről. És bocsánat azért, amit tettem.

- Rendben – sóhajtottam megadóan. – De ígérd meg, hogy többet nem teszel ilyent.

- Megígérem – jelentette ki fintorogva és tudtam, egyáltalán nem tetszik neki.

Beszálltam a kocsiba, ő pedig elindult. A bal kezének mozgásán tökéletesen kivehetőek voltak a sérülések nyomai és kedvem lett volna megsimogatni őket csak, hogy érinthessem. De nem tehetem. Már nem érinthetem őt szabadon. Felesége van, akit ugyan lehet, hogy nem szeret, de nekem attól még ezt tiszteletben kell tartanom.

- Mi a francért nem jöttél vissza már régen? – csapott dühösen a kormányra és én ijedten húztam össze magam. Eddig ellőttem sosem mutatta ki a dühét.

- Mi a francért nem kerestél? – kérdeztem vissza dühösen. Dühös voltam, mert engem hibáztat, holott neki is ugyanannyi lett volna megkeresni, mint nekem hazajönni. De mégis én vagyok a hibás, mert egyszer az életben azt hittem, hogy boldog lehetek.

- Én azt gondoltam boldog vagy – hajtotta le a fejét szomorúan.

- És ez ok arra, hogy ne keress? – néztem rá kérdőn. Fáj, hogy ez miatt nem keresett. Mindig is azt gondoltam, hogy örülni fogunk a másik boldogságának és álmomban sem hittem volna, hogy ez lesz az oka, hogy eltávolodunk egymástól. – Különben meg csak boldog akartam lenni, de nem voltam az. És már túl késő, hogy az legyek – mondtam magam elé, és reméltem nem hallotta meg az utolsó részt, de pillantásából rájöttem, hogy valószínűleg meghallotta. – Ne nézz így rám, kérlek – sütöttem le a szememet, nem bírtam látni ezt a tekintetet.

- Hogyan? – kérdezte és végigsimított az arcomon, mire jólesően sóhajtottam fel. Na tessék még a testem is elárul – morgolódtam magamban.

- Mintha nem lenne feleséged – pillantottam rá, mire most az ő arca szaladt fintorba. Nem nézett rám, és míg megéreztünk nem is szólalt meg többet.

Még a kocsiban megigazítottam a hajam és a sminkem, majd Seb karjába karolva visszamentünk a terembe, ahol egyből a bárpulthoz húztak.

- Két áfonyás vodkát – szólt a pincérnek, aki bólintott, majd már töltötte is ki a kért italokat. Seb nevetve nézett rám.

- Le akarsz itatni? – kérdeztem én is kacagva.

- Ugyan dehogy hát tennék én ilyent? – nevetett fel, majd magához ölelt. De ez az ölelés most jól esett, mert azt az érzést keltette, hogy a barátom ölel és nem az az ember, aki az előbb még megcsókolt.

Ezután az este gyorsan eltelt és mi egyszerűen csak jól éreztük magunkat egymás társaságában, mindenféle tiltott érzés nélkül. Táncoltunk, mint régen az iskolabálon. Bolondoztunk, élveztük az érintéseket, a régi emlékeket, és amikor eljött a hajnal én búcsút vettem a szerelmemtől, aki sosem lehet már az enyém. Elkéstünk mindennel. Amíg a kocsiban voltam tartottam magam, de mihelyst kiszálltam és becsuktam az ajtót könnyek folytak végig az arcomon. Nem fordultam meg, nem néztem még egyszer Sebre. Nem bírtam volna elviselni így a látványát, pedig akkor láttam volna, hogy az ő szemeit is könnyek lepik el.

Két héttel később Seb versenyekre utazott Michaellel, hogy fiatal tehetségeket keressenek, akiket bevehetnek az újonnan alapított nevelőprogramjukba. Napközben az üzletben dolgoztam, amiből ugyan megéltem, de azért meg nem gazdagodtam, este pedig a lakást csinosítgattam és mivel már a nyár elejében voltunk a kinti udvart is rendben kellett tartanom, és édesanyám szeretett virágoskertjét gondoztam.

Szombat este az újabban szokásunkká vált hétvégi közös baráti összejövetelüket tartottuk. Ám ezúttal egy új arcot is felfedezni véltem a társaságban. Nem igazán foglalkoztam vele, gondoltam majd úgyis bemutatják, ha azt akarják, hogy ismerjem. Épp helyet foglaltam Emma mellett és kezdte volna mesélni milyen volt a nászút, amiről tegnap érkeztek haza, mikor Seb és Hanna lépett be a kis vendéglőbe. Hanna arcán hatalmas vigyorral és büszke tekintettel vonult Seb mellett a kezét szorongatva, míg ő egy fájdalmas grimasszal viszonozta azt. Tekintetünk találkozott és felfedeztem tekintetében ugyanazt a vágyat, amit én is éreztem iránta, de elég mélyen eltemettem magamba. Nem szabad tudni, ő házas ember.

- Sziasztok – köszönt affektálva Hannácska és engem kirázott a hideg a hangját hallva. – Milyen volt a nászút? Mesélj. Minden részletre kíváncsi vagyok – fordult azonnal Emma felé, aki értetlenül nézett rám, majd Sebre, de mindketten csak a vállunkat vonogattuk, jelezve nem tudjuk mi ütött belé.

- Szia Lini – köszönt Seb és egy puszit adott az arcomra, majd helyet foglalt mellettem.

- Elina Gerber? – hallottam a döbbent hangot az asztal túloldaláról, mire meglepetten fordultan arra és az ismeretlen srácot pillantottam meg. Rövid barna haja volt, és kék szeme. Igazán jóképű volt, de nem tudtam hova tenni, hogy honnan is ismerhet engem. – Aki mindig Sebastian védelme alatt állt?

- Igen? – néztem kérdőn Sebre, majd a srácra. – Ismerjük egymást? – kérdeztem mire elnevette magát.

- Hát persze, hogy nem ismersz meg – nevetett tovább. – Neked mindig is csak Seb létezett, másra még csak rá sem néztél és hozzá sem szóltál. Így hogy is emlékezhetnél rám? Adam Johnson vagyok. Évfolyamtársak voltunk. Már akkor is nagyon csinos voltál, de most kifejezetten gyönyörű vagy – mondta mosolyogva mire elpirultam, mellettem Seb pedig ökölbe szorította a kezét.