8. rész

Halihó!

Nos mivel mind a hárman, akik írtatok nem mondtátok meg konkrétan melyikből szeretnétek olvasni, hoztam továbbra is Seb és Lini történetét :) Jaa, egyébként köszöntem nektek minden egyes betűt amit írtatok :D

Kicsit ugrottunk az időben, de úgy éreztem felesleges húzni a mindennapokat, ami érdekes lesz majd úgyis leírom :) Jó olvasást, és megint nagyon hálás lennék ha írnátok :) Mondjuk holnap egy Seb-Emily párossal megköszönném ;)

Puszaa :)

8. rész

Elina:

A hazaköltözésem utáni héten sikerült megvennem az üzletet, és Alexa még az édesanyja halálakor megmaradt árukészletet is eladta, ezért nem is volt kérdéses, hogy megint csak ajándéküzletként fog üzemelni. Innentől nem volt gondom a szabadidőmre. Amikor pedig volt egy kis időm akkor vagy Sebbel beszélgetve próbáltuk bepótolni a külön töltött éveket, vagy éppen Emmának segítettem az esküvője szervezésében. Három napon keresztül időzött nálam szebbnél szebb esküvői és koszorúslányruhákat nézegetve. Na igen, ebből a kérdésből is kerekített a drága Hanna egy „kis” hisztit. Őfelsége ugyanis fel volt háborodva, hogy milyen dolog az, hogy nem ő tervezheti a ruhákat, mikor ezt tanulja és ez kiváló gyakorlás lehetne a számára. Emma kicsit sem kíméletesen persze közölte vele, hogy akkor már inkább egy zsákot húz magára, mint az általa tervezett ruhát, ami tuti, hogy nem felelne meg az elvárásainak. 

Két napig tartott a sértődöttsége, utána meg azon akadt fenn, hogy miért nem lehet ő is koszorúslány, mint én. Emma már felvetette azt az ötletet is Tomnak, hogy mi lenne, ha egyszerűen csak Sebet hívnák meg nélküle, persze ő is tudta nagyon jól, hogy ez nem lett volna kivitelezhető, és így legalább megkíméljük magunkat a biztosan bekövetkező hisztitől.

Az idő a munka és a barátaim mellett csak úgy rohant, a napok szinte egybefolytak, és én már ott is álltam Tomék házában és Sebbel karöltve próbáltuk nyugtatni szerencsétlent.

- Ugye nem fog elszökni? – tette fel sokadjára a már unalmassá vált kérdését.

- Dehogy fog, nyugodj már meg – csapdosta meg a hátát Seb.

- Öcskös ez majd helyre tesz – lépett be a nappaliba Dan, egy vodkásüveggel és négy kis pohárkával. Azokat letette az asztalra, teletöltötte őket, majd egyenként a kezünkbe adogatta. Sebbel mind a ketten összehúzott szemekkel méregettük a vodkát a poharakban. Egyikünk se nagyon szokott inni, de tudtuk ez a mai nap a kivételek közé fog tartozni. Összekoccintottuk a poharakat, majd nagy fintorgások közepette lehúztam.

Emma mellett álltam a templomban, mint a tanúja. Végül egy gyönyörű hófehér ruha mellett döntött, ami pánt nélküli volt és a mellésze kristálykövekkel volt kirakva. Kiemelte formás alakját a csípőjétől lefelé bővülő ruha, amit egy rövidebb uszály tett tökéletessé. És ahogy elnéztem milyen boldogság sugárzik az arcáról, akkor jöttem rá igazán, hogy annak idején mekkora butaságot csináltam, azzal, hogy hozzámentem Benhez. Nem is a fényűző templomi szertartás hatott meg, mert az rettenetesen untatott, hanem, hogy mennyivel jobb lett volna egy olyan férfihoz hozzámenni, akit igazán szerettem volna. Mondjuk akkoriban Bent is szerettem. Vagy csak a szerelem gondolatába voltam szerelmes nagy magányomban – futott át az agyamon.

Amint vége lett a szertartásnak, Sebbe karolva indultunk kifelé Emmáék után. Hannának közbe jött valami halaszthatatlan divatbemutató, amin okvetlen részt kell vennie. Nem mintha nagyon bántuk volna, hogy nem lehet itt, de némiképp furán jött ki, hogy a férje barátainak az esküvőjénél fontosabb egy bemutató, ahol még csak be se mutatnak egy általa tervezett ruhát sem.

- Nagyon csinos vagy – szólalt meg mellettem Seb, miután mi már gratuláltunk a párnak, ezért távolabb vártuk, mire elfogy a tömeg. Végignéztem magamon, és őszintén szólva én is meg voltam magammal elégedve. Egy hosszú testszínű, pánt nélküli ruhát választottam magamnak, aminek a mellrészénél még sűrűbben, lefelé azonban már ritkábban voltak ezüstszínű szálak belevarrva. Ennek is volt egy kisebb uszálya, ami miatt kissé nehezen ment a járás, de Seb segítségével ez sem volt akadály.

- Köszönöm – mosolyogtam fel rá. – Te is jól nézel ki.

- Ohh – legyezgette meg nevetve az arcát, mintha elpirult volna.

- Úgy látszik csak nekem nem megy a jól házasodás – jegyeztem meg fintorogva.

- Hát tekintve, hogy már elváltál, ez tény. De azt hiszem ez számomra követendő példának kéne lennie – nézett rám komolyan. Na igen, erről már igen sokat beszéltünk, de valahogy sosem jutunk közös nevezőre.

- Ne tedd Seb – mondtam összehúzott szemekkel. – A te házasságodnak működnie kell, csak próbáld meg.

- Ne mond ezt – kérlelt, mint mindig ilyenkor. – Te is tudod milyen Hanna, nem bírom elviselni.

- Tudom – bólintottam nagy nehezen. Mindig is nehezen beszéltem neki erről a témáról tekintve, hogyan érzek iránta. Egyszerűen a szívem szakad meg a gondolatra, hogy ő boldogtalan, de tudom, hogy így a jó neki. Addig jó, amíg el nem válik, mert utána ő is úgy fog járni, mint én, hogy még most is akárki rám néz, utána az első szembe jövő emberrel összesúg. És neki csak még rosszabb lenne, mivel híres. A város büszkeségéből a város szégyene lenne, ha ezeken a pletykás embereken múlna. – De ki kell tartanod – néztem szép szemébe és megdöbbentem az ott látott mélységes fájdalomtól, és a vágytól. Nem, vágyat tuti nem láthattam, ő biztos nem érez úgy, mint én.

Ültem az asztaloknál és néztem Emmát és Tomot, amint eltáncolják az első táncot. Egymáshoz simulva, szerelmesen mosolyognak egymásra miközben végigtáncolnak a kialakított tánctéren. Ők tényleg boldogok. Bárcsak én is megtalálnám a boldogságot gondoltam magamban, miközben tudatalattim hangosan visítja, hogy megtaláltam, csak ő épp foglalt. Már vagy a harmadik embert utasítottam vissza, mikor azok felkértek. Nem volt kedvem táncolni. Illetve lett volna, de csak egy valakivel, és ő most épp a nővérével táncol. 

Felálltam és miután megigazítottam a ruhámat kimentem a teraszra. A korlátot fogva bámultam ki a kivilágított parkra. A hűvös esti szellő lágyan simogatta arcomat és a mellkasomat, de élveztem. A benti meleg után ez felfrissít. Lágy zene hallatszott ki a teremből és vidám hangnemű beszélgetésekkel keveredett. Nem tudom mióta álltam már kint, de kezdtem fázni, így a kezemmel megdörzsölve a karomat próbáltam felmelegíteni magam, mikor valaki hátulról átkarolt. Már épp sikítani akartam volna, mikor megéreztem azt az illatot, ami csakis Sebhez tartozhatott.

- Meg fogsz fázni – súgta a fülembe, és mivel ajka egész közel volt hozzám, megborzongtam.

- Majd te vigyázol rám – válaszoltam az oly sokszor mondott szöveget.

- De régen volt már mikor utoljára ezt mondtad – felelte és valami nosztalgikus hangzás volt szavaiban. – Nagyon hiányoztál.

- Te is nekem – csúszott ki a számon. Ám ez még nem is lett volna baj, csak épp a hangsúly nem volt a megfelelő. Nem szabad ilyen vágyakozón beszélnem – korholtam magam. – És biztosan a feleségednek is hiányzol – mondtam, hogy még véletlenül se ragadjon le a mondatom első felénél. De Seb nem válaszolt. Csak álltunk a teraszon csöndbe burkolózva egymást ölelve.

- Miért mentél hozzá? Szerelmes voltál belé valaha is? – kérdezte váratlanul, és tudtam, hogy Benre céloz.

- Nem tudom – rántottam meg a vállam. – Épp most az esküvőn gondolkodtam ezen. De nem tudok rájönni, hogy tényleg szerettem, vagy a szerelem gondolatába voltam szerelmes, esetleg csak azért mentem hozzá, mert ő törődött velem, mellettem volt és támogatott mikor mindenki más elhagyott – magyaráztam, és már csak a megfeszülő karjából jöttem rá, hogy olyant mondtam, amit talán nem kellett volna.

- Minden az én hibám – hajtotta a fejét a vállamra, és egy puszit nyomott a nyakamra. – Magadra hagytalak.

- Ideje volt – rántottam meg a vállam, mire felháborodva mordult fel. – Tudtam, hogy el kell jönnie annak a pillanatnak, amikor elengeded a kezem és nem leszel mellettem. És bár mindig is reméltem, hogy örökké vigyázni fogsz rám, hogy mellettem leszel, be kell ismernem hiba volt. Már nem rám kell vigyáznod.

- Bármikor, bármiben számíthatsz rám – mondta és szorosabbra fűzte körülöttem a karjait.

- Nem Seb – fordultam felé, és komolyan néztem a szemébe. – Már ott van neked Hanna, a feleséged, akivel majd gyerekeitek lesztek. El kell engedj – mondtam kétségbeesetten, és ő is hasonló tekintettel nézett rám. Majd minden olyan gyorsan történt. „Egyikünk megmozdult, és ugyanabban a pillanatban - kvantumugrás volt, merő hirtelenség - már csókoltuk egymást, és jaj, az nemhogy Kína volt, hanem maga a Paradicsom!^[1] Finoman, rajongva csókolt meg. Megfeledkeztem a tömegről, a helyről, az időpontról, az okról... csak arra emlékeztem, hogy szeret, akar, és az övé vagyok.^[2]” Nem, nem vagyok az övé – furakodott be az elmémbe ez a fájdalmas gondolat. Nem az enyém, Hannáé. Sietve eltoltam magamtól és végigszaladva a teraszon és a benti termen próbáltam minél messzebb jutni innen.

- Lini! – hallottam a mögülem érkező kiáltást, de nem törődtem vele. Ki kell jutnom innen. El innen, de legfőképp el Sebtől.

Megjegyzés:

[1] Philip Pullman

[2] Stephenie Meyer

Az előbbi két idézetet nagyon szeretem és muszáj volt betennem ide, meg szerintem tök jól ide is illenek :)