20. rész

Halihó!

Itt is van a következő rész Seb és Emily történetéből. Itt is kis ugrás volt az időben.

Az az ajánlatom lenne megint, hogy ha írtok (min. 3 komment) még ma felteszem a másik történetnek a következő részét! Rajtatok múlik :)

Puszaa :)

20. rész

Sebastian:

A megfázásom szerencsére nem volt komoly, és a következő futamra teljesen meg is gyógyultam így semmi nem állt annak útjába, hogy induljak a versenyen. A betegségem óta elég sok idő eltelt, megnyertem a harmadik világbajnoki címemet, voltam Grazban utcai parádén, díjátadón Londonban, FIA gálán Törökországban, – ahová éppen, hogy csak beengedtek, mivel a nagy sietségben otthon felejtettem az útlevelem – és még egypár kötelező rendezvényen. De Emily keresésének ügyében még mindig nem jutottunk semmire sem, pedig Ryan rendületlenül keresgél mindenféle kapcsolatát igénybe véve. Robertet pedig nem sikerült lecsukatnunk. Bizonyíték híján nem lehetséges, Hanna vallomása elég lenne, de ő meg annyira retteg tőle a történtek óta, hogy még beszélni sem hajlandó.

- Mi lenne, ha megpróbálnánk beszélni a börtönben Robert testvérével? – vetettem fel a nappaliban ülve pár nappal karácsony előtt. Heikki már hazautazott a családjához Finnországba, így most csak ketten folytatjuk a kutatást. – Talán ő tudhat valamit.

- Ha tud is valamit, nem hiszem, hogy beszélne – merengett Ryan. – Az se biztos, hogy ebben az évben még bemehetnék hozzá.

- De te voltál az ügyvédje nem? – kérdeztem értetlenül. – Így se engednek be?

- Megpróbálhatok bemenni – pillantott rám. – De akkor sem hiszem, hogy elmondana akármit is.

- Mond neki, hogy próbáljon alkut ajánlani neki – szólalt meg mellettem Emily, aki eddig érdeklődve figyelte beszélgetésünket. – A tárgyalás alatt is próbálkoztak már Ryanék az alkuval, hogy kevesebb legyen a büntetés, de fellebbeztem ellene és elfogadták, így nem jött létre.

- Emily azt mondja, próbálj meg alkut ajánlani – ismételtem szavait, mire Ryan arca felderült és felpattant a kanapéról.

- Zseni vagy hugi – kiáltott még hátra, miközben már a kabátját rángatta magára és kirohant a házból.

- Ez is itt hagyott bennünket – csókoltam meg vidáman.

Ezután majd két napig nem is hallottam Ryan felől. Mikor elment aznap este még felhívott, hogy beszélt a bíróval, aki engedélyezte azt, hogy alkut ajánljon Jamesnek. James a tizenkét évből kettőt lesz köteles letölteni, ha kellő információt szolgáltat Ryannek, ellenkező esetben akár még plusz éveket is kaphat „hatóságok félrevezetése, és a nyomozás akadályozása” címen. Másnap Ryan bement hozzá a zürichi börtönbe. Nem tudtam mire jutott, ugyanis amikor hívtam ki volt kapcsolva és később se jelentkezett. Idegesített, hogy nem tudok semmit és ezt sajnos Emily bánta. Minden zavart, akármit csinált. Ha hozzám szólt az volt a aj, ha nem akkor az. Tudom, hogy nem ezt érdemelte volna, mert ő is épp eléggé ki volt, de nem tudtam visszafogni magam.

Ez volt a második nap, amióta nem tudtam elérni Ryant. Már épp ott tartottam, hogy elmegyek hozzá Zürichbe és felkeresem akárhol is van, mikor kivágódott az ajtó és egy ideges Ryan száguldott be rajta.

- Azonnal gyere – szólt határozottan közben pedig felkapta a kocsi kulcsomat. Gyorsan felkaptam a cipőmet, a kabátomat, egy gyors csókot adtam a rémülten pislogó Emnek és már mentem is Ryan után, aki épp a kocsim vezetőülésére akart beülni.

- Nem vezetheted a kocsimat – morogtam és mérgesen pillantottam rá. – Gyűlölöm, ha más vezet mikor én is ott vagyok.

- De te nem tudod, hová kell menni – akadékoskodott.

- Majd elmondod – mondtam, arrébb toltam és beszálltam. – Mehetünk – néztem rá türelmetlenül.

- Egoista világbajnok sztárversenyzők – morogta miközben beült és bekötötte magát, nekem pedig a helyzet komolysága ellenére is nevetnem kellett rajta.

- Nos, hová is kell mennünk? – néztem rá még mindig mosolyogva. – És mellesleg elmondhatnád, mi a francért nem lehetett elérni tegnap és mit tudtál meg – tettem hozzá már kissé haragosan.

James

- Beszéltem Jamesszel, hajlandó volt mindent elmondani – kezdett bele, és én élénken figyeltem. – Mellesleg Les Roseaux-ba megyünk – jegyezte meg és míg ő folytatta én beütöttem a GPS-be a helyet és elindultam. – James elmondta, hogy Robert mindig is szeretett horgászni, és mielőtt ő börtönbe került volna nagyon áradozott a Lac Lémac tóról meg, hogy nagyon szeretne annak a partján egy kis halászházat venni. Ennyit tudott mindössze, mert mire Robert megvette volna a házat, addigra ő már börtönben volt és nem beszélhetett a testvérével. Tegnapi napom nagy része arra ment el, hogy kiderítsem, hol is vett az a nyavalyás házat, ami nem volt könnyű tekintve, hogy a svájci-francia határ a tó közepén húzódik, és mind a két országban kutatnom kellett.

- Ezek szerint sikerrel jártál – néztem rá egy pillanatra.

- Nagy nehezen igen – sóhajtott egy nagyot. – Nehezítette a dolgot, hogy nem a saját nevén vett házat, de még csak nem is James nevére, ahogy gondoltam volna még. Egy hamis személyivel kitalált névvel vásárolt mindent. Lekértem a bankkártyájának a tételeit, és végül is ez buktatta le. Nagyobb tételben vásárolt orvosi műszereket. Felhívtam azt a céget, ahonnan rendelte és ők mondták meg, hogy hová kellett szállítaniuk.

- Milyen műszereket? – kérdeztem döbbenten. Nem kispályás ez az ember.

- Kardiológián és neurológián használtakat.

- Oké, autóversenyző vagyok nem orvos – pillantottam rá elhúzott szájjal. – Érthetően.

- Kardiológia az a szívgyógyászat, a neurológia pedig az ideggyógyászat területe – magyarázta. – És Robertnek ez a szakterülete. Na már most, ha ilyen műszereket rendel egy tó partján egy erdő közepén álló házba, annak oka van. Feltehetően ez az ok pedig Emily.

- Anyám – nyögtem ki döbbenten és rémülten egyszerre. – Ugye nem csinált vele semmit?

- Nem tudom – hajtotta le a fejét Ryan. – Remélem.

- De nem kéne rendőröket hívni? – néztem rá kérdő tekintettel.

- Majd ha beértünk a városba, ott kérünk segítséget – mondta és kinézett az ablakon. A maradék két órát csendben a gondolatainkba merülve töltöttük. Nagyon reméltem, hogy Emilynek nincs semmi baja. Azt nem bírnám elviselni.

Les Roseauxba érve első utunk a helyi rendőrségre vezetett, ahol elmagyaráztuk, hogy mit tudtuk meg Jamestől Robertről, és segítséget kértünk. Négy rendőr pattant be két autóba, majd mivel ők a helyi terepet jobban ismerték előrementek, mi pedig követtük őket. A város széléhez érve lekanyarodtak egy földes útra, ami a sok esőzéstől most tiszta sár volt. Nagyjából negyed órás hepehupás autókázás után a két rendőrautó egy pihenőszerűségben leparkolt és kiszálltak belőle a rendőrök. Mi is ugyanígy tettünk és hevesen dobogó szívvel, izgatottan mentünk oda melléjük, ahol elmagyarázták, hogy tovább nem tudunk menni az úton, mivel a közeli patak kiöntött és járhatatlanná tette azt.

Gyalog indultunk tovább. Egy jó fél órát mentünk még keresztül mindenféle bozótoson és kidőlt farönkökön átlépkedve. Nehezen haladtunk, sokszor majdnem bokáig elsüllyedtünk a sárban, de most egyáltalán nem érdekelt, hogy hogyan nézhetek ki. A lényeg az volt, hogy megtaláljuk Emilyt. Lehetőleg épségben. Már épp megkérdeztem volna, hogy meddig menetelünk még mikor úgy körülbelül háromszáz méterre előttünk felsejlettek egy ház körvonalai. A szívem már a torkomban dobogott, annyira izgultam, hogy megtaláljuk Emet.

Amint elértük a házat két rendőr előrement, hogy felderítse a terepet, körbenéztek a ház körül, majd bent is és mihelyst megállapították, hogy tiszta minden a másik két rendőrrel utánuk mentünk. Bent minden zugot átfésültünk, de nem találtunk semmit az ég világon. Csalódottan vettem tudomásul, hogy nem jártunk sikerrel. A rendőrök már kimentek, már csak ketten álltunk bent Ryannel. Már mi is indulni készültünk, mikor halk csipogás ütötte meg a fülem. Nagyon halkan hallatszott csak és leginkább a kórházakban használt EKG gépnek a csipogásához hasonlított.

- Az EKG a szívműködést figyeli ugye? – néztem izgatottan Ryanre, aki értetlenül tekintett rám.

- Igen, de miért? – kérdezte kíváncsian.

- Legyél nagyon csöndben, fülelj – utasítottam, mire koncentrálni kezdett és szeme elkerekedéséből ítélve ő is meghallotta. – Lehet, hogy ez volt az egyik műszer, amit vett. Szerinted honnan jön a hang?

- Nem tudom – mondta, majd kikiabált a rendőröknek, akik azonnal visszajöttek. – Csendbe figyeljenek, ugye maguk is hallják a csipogást?

- Igen – szólalt meg pár másodperc múlva az egyik. Ezután nekiálltunk valamiféle rejtekhelyet keresni a házban, ahol az eldugott szoba lehet. Mikor véletlenül beleakadt a lábam a szőnyegbe és félrerúgtam azt, akkor tűnt fel a padlóba süllyesztett ajtó. Az egyik rendőr felemelte az ajtót, míg egy másik lement, mi pedig követtük. A kis fa lépcsőn lefelé haladva a csipogás egyre hangosabban volt hallható, ezzel egy időben pedig az én szívverésem is erősödött. A lépcsőn leérve egy rövid folyosóra értünk, melynek a végén egy faajtó volt. A rendőr elővette a fegyverét és előre szegezve azt berúgta az ajtót. Amint félreállt az útból, mi is bepillanthattunk a szobába. A látványtól elállt a lélegzetem és csak bámultam befelé földbe gyökerezett lábakkal.