14. rész

Halihó!

Hát erre a részre csak annyit mondanék, hogy:

Hugi! Szeretlek! :)

Puszaa mindenkinek!

14. rész

Sebastian:

Megnyugodva hajtottam a fejem Lini mellkasára. Tudtam, hogy ő nem fog magamra hagyni, még a rossz időkben sem. Jóleső érzéssel töltött el, ahogy a hajam simogatta, habár ezt sosem szerettem, de tőle valahogy még ezt is elviseltem. A monoton mozdulatok, és a lelki fáradtság miatt hamar elálmosodtam és elaludtam.

Kapkodó mozdulatokkal zártam be a kisbolt ajtaját, majd bepattantam az autóba. Minél előbb otthon akartam lenni. Végre elérkezett a nagy nap, és én még véletlenül sem szeretnék semmiről sem lemaradni. Ma végre megszületik a kisfiunk. Emma pár perccel ezelőtt hívott, hogy Lininél beindult a szülés és siessek haza, mert be kell vinni a kórházba. Az alig tíz perces utat most felére rövidítettem, és még az sem érdekelt, ha egy rendőr lekapcsol gyorshajtásért. A ház előtt lefékezve kiszálltam a kocsiból és szinte berontottam a házba, ahol a kanapén ott ült Lini, aki erősen kapkodta a levegőt, mellette pedig Emma. a szőnyegen ott játszott Emmáék kislánya, aki szinte semmit nem fogott fel a körülötte történtekből.

- Jól vagy Lini? – rohantam hozzá, majd végigsimítottam a homlokán, amin izzadtság gyöngyözött. Mikor tagadólag megrázta a fejét és jól láthatóan összeszorította a száját a fájás miatt az egyik kezemet a háta mögé tettem, a másikkal pedig a kezét fogtam meg és segítettem neki felállni. – Köszönöm Emma, hogy szóltál. Megtennéd, hogy értesíted anyáékat is? – kérdeztem még barátnőnk felé fordulva, majd mikor beleegyezésül bólintott kivezettem Linit. A kocsiban már minden össze volt készítve, ha indulni kell, így csak a kocsiba segítettem be őt, majd már indultunk is.

A kórházban Lini orvosa már várt minket, mivel útközben felhívtam, hogy érkezünk. Betolták a szülőszobába, ahová a megbeszéltek szerint én is vele tartottam. Elvégeztek rajta egy ultrahang vizsgálatot, amin a doki nem tudom mit látott, de szinte azonnal riasztott több nővért is, majd valami altatóorvosról is hadartak, engem pedig elkezdtek kifelé lökdösni a szobából. Lini görcsösen szorongatta a kezemet, és rémült tekintettel nézett rám, szeméből pedig már patakokban folytak le a könnyek.

- Seb mi történik? Ne hagyj itt – kérlelt, de nem tudtam mit tenni. Mennem kellett. – Baj van a babával?

- Nem tudom kicsim, de meg kell nyugodnod – simogattam meg a homlokát, majd egy csókot nyomtam az ajkára. – Minden rendben lesz. Megígérem. Kint várlak Lini. Szeretlek titeket.

- Én is szeretlek – zokogott, majd a kezét lefeszegették az enyémről és kitessékeltek az ajtón.

Egy nővér bekísért egy szobába és közölte, hogy itt megvárhatom Linit és a babát, mert miután végeznek, ebbe a szobába fogják őket hozni. Mivel egy családi magánszobát kértünk, hogy Liniék nyugodtan pihenhessenek csak a két egymás mellé tolt kórházi ágy volt, meg egy tolható kiságy a babának. Az ágyakkal szemben egy zuhanyrózsás babafürdető kád, pelenkázó, asztal és egy szék volt, meg egy falra szerelt plazma tv. A szobához külön fürdőszoba is tartozott. Leültem az egyik ágyra és hanyatt dőltem rajta. Egyszerűen nem hittem el, hogy ez velünk megtörténhet. Eddig az egész terhesség alatt semmi probléma nem volt, erre pont a szülésnél vannak komplikációk. A kezeimet a szemeimre szorítottam és visszaemlékeztem, milyen boldogok voltunk, mikor megtudtuk, hogy Lini babát vár.

- Szia Édes – vettem fel a telefont, amely Lini nevét írta a kijelzőn.

- Szia – szólt bele izgatottan. – Át tudnál jönni egy kicsit?

- Hát nem tudom, hogy itt tudom-e hagyni a boltot, bár eddig se sokan voltak – hezitáltam. Anyám nem szereti, ha csak úgy itt hagyom őrizetlenül.

- Fontos lenne – hadarta Lini.

- Oké – egyeztem bele. – Egy perc és ott vagyok – mondtam, majd kinyomtam a telefont. Az ajtóra kitettem egy „Rögtön jövök” feliratot, majd bezártam magam után. Amikor beléptem a szemközti üzletbe, azonnal megpillantottam Linit. A pult mögött állt és nagyon nézett valamit, de közben meg szinte fülig ért a szája.

- Na mi is volt olyan fontos, ami nem ért rá addig míg hazaérünk? – kérdeztem mosolyogva, majd áthajoltam a pult fölött és egy csókot adtam a szájára. Ő nem szólt semmit csak elém tolt egy kis műanyag tollszerű fehér valamit, aminek a végén egy rózsaszín kupak volt, a közepén pedig egy kijelző izén két piros csík. – Ez mi is? – kérdeztem, mert nem igazán tudtam hova tenni a dolgot. Mit kezdjek én ezzel?

- Pozitív terhességi teszt – felelte Lini vigyorogva, nekem meg elkerekedett a szemem a döbbenettől. Terhességi teszt? Pozitív? Akkor ez azt jelenti, hogy… - Apa leszek? – néztem rá kérdőn, mire nagyban bólogatott. Számat nagy mosolyra húztam, majd megkerültem a pultot és felkapva Linit magamhoz öleltem.

- Örülsz? – kérdezte nevetve.

- Hát persze, hogy örülök – mondtam, majd leültem a székre és az ölembe ültettem. A kezemet a hasára simítottam és lenéztem a még lapos pocira. – Hogyan jöttél rá?

- Emlékszem mikor szombaton nálatok ünnepeltük a szülinapunkat, és én kint beszélgettem Stephanieval? – kérdezte, és mikor bólintottam folytatta. -  Meséltem neki, hogy már akkor három napja késett, mire megkérdezte, hogy nem érzek-e magamon szokatlan dolgokat. Elgondolkodtam, mert tényleg volt néhány olyan dolog, ami eddig nem volt észrevehető rajtam. Például nagyon feszült a mellem, meg ilyenek. Meg is mondtam neki, mire mondta, hogy tuti terhes vagyok. Aztán mikor még ma sem jött meg, vettem egy tesztet, amit itt megcsináltam, és a többit már tudod, mert azonnal szóltam, amint meglett az eredmény – fejezte be, és az ajkát a számhoz érintette, amit én mélyítettem csókká.

A családnak csak akkor akartunk szólni, amikor már biztosat tudtunk, na meg, ha letelt az első három hónap. Ehhez Lini ragaszkodott. Még azon a héten elmentünk orvoshoz, ahol megerősítettek minket abban, hogy Lini tényleg babát vár, és már 6 hetes a pici. Kaptunk egy ultrahang képet is, amit aztán elkoboztam szerelmemtől és mindig magamnál tartottam.

Egész eddig minden rendben is volt. Rendszeresen jártunk a dokihoz, aki mindig megnyugtatott minket, hogy a baba egészséges. Akkor most, mi az isten lehet a gond? Majd megőrültem az aggodalomtól. Nem akartam, hogy akár Lininek, vagy a babának is bármi baja legyen. Azt nem bírtam volna elviselni. Gondolataimból a kicsapódó ajtó rángatott ki. Felnéztem és láttam, anyát és a testvéreimet belépni a szobába.

- Kisfiam, miért nem vagy bent Linivel? – kérdezte anya, amint leült mellém.

- Valamit látott a doki az ultrahangon, aztán engem kiküldtek, meg valami altató orvosról beszéltek, nem tudom – hadartam, miközben a vállára hajtottam a fejemet, ő pedig a hajamat kezdte simogatni, hogy megnyugtasson. – Félek anya.

- Ne félj, minden rendben lesz – adott egy puszit a fejemre, nekem pedig eszembe jutott, mennyire boldog volt, amikor elmondtuk neki, hogy unokája lesz.

- Biztos vagy benne, hogy ez jó lesz neki ajándékképp? – kérdezte idegesen Lini, miközben egy borítékot forgatott a kezében. – Kellett volna még venni valamit.

- Dehogy is – simogattam meg az arcát. – Hidd el, hogy ennek még jobban fog örülni, mintha valami tucat kacatot veszünk neki.

- Ha te mondod – sóhajtott egy nagyot, majd eltette a táskájába.

Ma van anyunak a születésnapja, és mivel Lini már három napja, augusztus 20.-án átlépte a 12. hetet úgy döntöttünk, hogy ezen a napon fogjuk elmondani a családnak a nagy hírt. Nagy szerencsénk van Lini alkatával, hogy ilyen vékony, mert így senki nem vette észre, hogy babát várna. Csak akkor látszik egy kicsit a pocakja, ha teljesen testhez simuló pólót vesz fel, de ezeket mellőzi, így a kicsit lazábbak bőven takarják a babát még.

Amikor megérkeztünk a régi otthonomhoz Lini még mindig ideges volt az ajándék miatt. Nem akarta elhinni, hogy anya nagyon örülni fog neki.

- De jó, hogy megérkeztetek kisfia – ölelt meg anya előbb engem, majd Linit is, amint beléptünk a nappaliba. – Már mindenki itt van.

- Bocsi, nem miattam késtünk – emeltem fel a kezem védekezésképpen nevetve.

- Persze kend ám rám, hogy nem tudsz magadtól megborotválkozni, hanem imádkozni kell neked fél órán keresztül – dobbantott a lábával dühösen Lini. Na igen, a hangulatingadozások elég gyakoriak nála mostanában. – Heike, boldog születésnapot! – vette elő Lini a táskájából a borítékot és nyújtotta át anyának, aki érdeklődve forgatta a kezében.

- Boldog születésnapot anya – öleltem meg és adtam egy puszit az arcára. Anya leült az egyik fotelba, mi pedig köszöntöttük testvéreimet, majd mi is leültünk egy kanapéra, és figyeltük anyukám arcát, amint izgatottan bontja ki a borítékot. Elővette belőle a fotópapírra nyomtatott képet, amit Lini szerkesztett össze és a szája elé kapta a kezét. Könnyes szemmel nézett hol rám, hol Linire, majd felpattant és boldogan ölelt meg mind a kettőnket egyszerre.

- Köszönöm – suttogta boldogan. – Ennél szebb ajándékot elképzelni sem tudtam volna.

- Anya nekünk is mondjátok már el – mordult fel Mel.

- Csak nem igazam volt? – kérdezte nevetve Steph, mire Lini vigyorogva bólintott. – Jujj de jó, és hány hetes?

- Pár napja léptem át a 12.-et – válaszolta, majd szégyenlősen a nyakamhoz bújt.

- Babát vársz? – kérdezett rá Mel, majd miután helyeslően bólintottam szinte sikítva a nyakunkba vetette magát. Ezután mindenki gratulált nekünk, majd mindenfélét kérdezgettek, amire Lini persze készségesen válaszolt.

- Megnézhetem anya azt, amit kaptál? – kérdezte Steph, mire ő a kezébe adta. – De cuki ez a vers – nézett ránk mosolyogva.

- Mi az? Olvasd fel – kérte Fabi, aki a másik oldalamon ült.

- Látjátok ma ismét eljöttünk hozzátok

nem lenne baj, ha egy széket hoznátok

szépen leülnétek és úgy hallgatnátok

Mi az, amitől tátva marad a szátok!

Kedves szülő most bejelentést teszünk

miszerint nemsokára már hárman leszünk

tán ez az amit tőlünk zokon nem veszel

merthogy nemsokára nagyszülő leszel!

- Nagyon aranyos – mosolygott Mel is.

- Jajj, hogy én mennyire boldog vagyok – ölelte meg még egyszer anya Linit is és engem is.

- Mennyi ideig tart még? – álltam fel idegesen, majd járkálni kezdtem a szobában.

- Nemsokára – tette a kezét a vállamra Steph. – Nyugi öcsi, nem lesz semmi gond. Mindketten erősek, és küzdeni fognak az életükért.

- Sebastian – lépett be a szobába Lini orvosa. – Megszületett a fiatok.

- Ugye mindketten jól vannak Peter? – kérdeztem. – Mi volt a baj, ami miatt nem lehettem bent?

- Persze, jól vannak – nyugtatott meg, mire végre fellélegezhettem. – A baba nyakára rátekeredett a köldökzsinór ezért kellett sürgősen megcsászározni Elinát. De nyugodj meg, semmi gond nem volt ezután már.

- Mikor láthatom őket?

- Pár perc múlva behozzák ide mind a kettejüket – mosolygott, majd körbenézett a szobában lévőkön. – Viszont ne maradjanak sokáig a családtagok, ha kérhetem. Elinának és a kicsinek is pihenésre van szüksége.

 

- Természetesen doktor úr, mi csak szeretnénk látni őket – mondta anyám megnyugtatva a dokit.

- Rendben – bólintott, majd rám nézett. – Megmondanád milyen nevet adtatok a kicsinek?

- Oliver Norbert Vettel – mondtam büszkén. Mikor megtudtuk, hogy fiunk lesz, akkor kértem meg Linit, hogy hadd legyen a baba második neve Norbert édesapám után, és ő örömmel egyezett bele. Bár elég későn tudtuk meg, hogy fiú lesz, mivel kissé szégyenlős volt a drága. És persze nem is lehettem ott akkor Linivel, mivel épp Michaellel voltunk egy általunk rendezett versenysorozaton. De Lini így is frappánsan megoldotta, hogy tudassa velem.

- Otthon minden rendben?- kérdeztem Michaelt, miközben épp ebédelni mentünk.

- Persze – mosolygott. – A srácokat folyamatosan viszem versenyekre, és elég ügyesek eddig.

- Csodálkozol? – nevettem el magam. – Hétszeres világbajnok vagy, a sportág legnagyobbja, még szép, hogy a srácaid örökölték a tehetséged.

- Te sem vagy épp kispályás Seb – veregetett hátba. – Majd megnézzük a te fiad, hogy boldogul a gokarttal.

- Már, ha fiú lesz – sóhajtottam. Igazság szerint mindig is reméltem, hogy az első gyermekem fiú lesz, de egy lánynak is örülnék természetesen.

- Még mindig nem mutatta meg magát? – csodálkozott el Michael. – Pedig már a nyolcadik hónap elején van Lina nem?

- De igen – bólintottam. – Ma délelőtt ment dokihoz, remélem már megtudta. Csak kár, hogy nem lehettem most vele – mondtam, majd éreztem, hogy a telefonom rezgett a zsebemben. Elővettem és egy MMS üzenetet jelzett Linitől. Megnyitottam és amint megpillantottam a csatolt képet felderült az arcom.

- Na? – nézett rám mosolyogva Michael. – Kiderült?

- Igen, ezt nézd – fordítottam felé a képet, amin Lini a pocakját fogja, amire ráfestette kékkel a BOY feliratot.

- Szóval akkor Oliver Norbert Vettel – szakított ki a gondolataimból Peter, aki a kezében lévő papírra írta a fiam adatait. – Született 2015. március 5.-én, 16 óra 38 perckor, 3350 grammal és 54 centivel.

- Édes Isten – sápadt el anya.

- Mi a baj? – fogta meg a kezét Fabi.

- Eszembe se jutott, hogy ma 5.-e van – suttogta, mire nekem is leesett mire gondol, és a testvéreim arckifejezéséből ítélve ők is rájöttek már.

- Ma lenne apa születésnapja – mondtam Peternek, aki kérdőn tekintett rám.

- Értem – bólintott, majd az ajtó felé indult. – Mindjárt hozzák Elinát és Olivert.

- Köszönöm – biccentettem neki, ő pedig elment.

Tíz perc múlva először Linit tolták be, majd két ápoló óvatosan átemelte az ágyára, amin már félrehajtottam a takarót. Megköszöntem nekik, majd miután beállította az egyik az infúziót el is mentek. Megigazgattam a takarót Linin, végigsimítottam békésnek tűnő arcán és egy óvatos csókot nyomtam az ajkaira.

Pár perccel később aztán a fiamat hozta egy nővér a karjain, majd rám mosolygott és óvatosan a kezembe adta az apró babát és ki is ment a szobából, magunkra hagyva minket. Leültem a székre, hogy mindenki közelebb tudjon jönni és láthassa Olit. Finoman végigsimítottam a puha kis pofin, mire kinyitotta a szemeit és mi megpillanthattuk azokat a kék szemeket, amik mindig is visszanéztek rám akárhányszor tükörbe néztem.

- Tündéri – sóhajtott fel anya, mire rá néztem és mosolyogva a kezébe adtam az unokáját.

Még egy fél órát maradtak, majd miután mindenki kigyönyörködte magát Oliverben el is mentek, hogy Liniék tudjanak nyugodtan pihenni. Mivel Lininél még tartott az altató hatása, ezért lefeküdtem a mellette lévő ágyra és a mellkasomra fektettem Olit, és betakartam, majd még a kezeimmel is átöleltem, nehogy leessen. Óvatosan cirógattam a buksiját, az arcocskáját vagy épp a hátát, de el nem aludt. Kék szemeivel kitartóan fürkészte arcomat.

- Olyan szépek vagytok így – szólalt meg egyszer csak Lini, mire rákaptam a tekintetem. Arcán boldog mosoly ült. Óvatosan felültem, Olit betettem az ágyába, majd Linihez léptem.

- Nagyon szeretlek – csókoltam meg. – Köszönöm neked ezt a kis csodát.

- Én is szeretlek – próbált felülni, mire megfogtam a hátánál és a kezénél és felültettem, mögé pedig párnákat helyeztem, hogy kényelmes legyen neki. – Idehozod?

- Persze – feleltem, majd Olihoz léptem, felvettem és Lini karjába tettem.

- Annyira szép vagy – suttogta neki könnyes szemmel, mire Oli sírni kezdett. – Éhes vagy? – kérdezte tőle, majd nekiállt megetetni kisfiunkat, aki mohón kezdte magába szívni a tejet. Elbűvölten néztem őket.

- Alig várom már, hogy otthon legyünk – mondtam miután Oli jóllakott, meg is lett büfiztetve, majd elaludt én pedig Lini mellé feküdtem, aki a mellkasomra hajtotta a fejét és úgy nézte a fiunkat.

- Én is – sóhajtott fáradtan.

- Fáradt vagy? – simogattam a haját. – Amúgy kíváncsi leszek tetszeni fog-e Olivernek a szobája.

- Kicsit, igen – mondta, majd az egyik kezét a feje alá tette és lehunyta a szemét. – Egyébként pedig, nem nagyon fogja felfogni egy darabig milyen a szobája. De biztosan tetszeni fog majd neki később. Alszok még egy kicsit nem baj? – kérdezte és ásított egyet.

- Aludj nyugodtan, én itt leszek – biztosítottam, majd hallgattam éltem két legfontosabb személyének a szuszogását, miközben visszagondoltam arra, mennyit szenvedtünk Oliver szobájával.

- Nem akarom, hogy kék legyen – fintorgott Lini a festékboltban a színmintákat nézegetve. – Az olyan sablonos, hogy fiúnak kék legyen a szobája. A miénknek nem olyan lesz.

- Ebben egyetértünk – mondtam, a könyvet lapozgatva, amiben a minták voltak. – De akkor milyen legyen?

- Ez a világos krémszín tetszik – mutatott rá egyre.

- De ez nem lányos? – néztem rá kérdőn. Tanácstalanságunkat látva az egyik eladó a segítségünkre sietett.

- Segíthetek? – kérdezte kedvesen. – Kisfiú vagy kislány lesz?

- Igen, köszönjük – hálálkodtam neki. – Fiú szoba készül majd, viszont kéket nem akarunk, és a páromnak ez tetszik – mutattam a Lini által kiszemeltre. – Bár szerintem ez lányos.

- Nem feltétlenül – nézett a mintára a fiatal srác. - Magában igen, viszont egy sötétebb színnel párosítva már nem az. Ehhez mondjuk ezt a sötétbarnát tudnám ajánlani – mutatott egy másik színre.

- De ez így nem túl sötét? – kérdezte Lini kételkedve abban, hogy a festéket ma el tudjuk intézni.

- Nem – felelte a srác, majd elindult a pult felé és egy könyvet vett elő, amit fellapozott és elénk tette. – Ezek itt szobaminták. Sokan választják mostanában ezt a megoldást – bökött rá az egyik képre. – Ennek az a lényege, hogy a szoba színe kétféle lesz, és az egyik színű lesz két szomszédos fal, míg a másik színt a másik kettőre viszik fel. Ezután, már csak azt kell eldönteni, hogy a bútorokat melyik színhez igazítva választják ki, de célszerű a világosabbhoz igazodni, mivel így nem lesz olyan sötét a szoba – magyarázta.

- Ez tetszik – nézett fel rám Lini a pocakját simogatva.

- Nekem is – mosolyogtam rá, majd én is végigsimítottam a kerek pocakon. – Körülbelül mennyi festék kell így?

- Két-két doboz elég szokott lenni – mondta, majd kilépett a pult mögül. – Sőt még szokott is maradni, és akkor később az esetleges hibákat is ki lehet javítani.

- Rendben, akkor azok lesznek, amiket mutatott – mondtam neki, mire ő bólintott és elindult a kért dobozokért. Kifizettünk mindent, majd haza indultunk.

Másnap reggel már a megbeszéltek szerint itt volt Tom és Emma is. Tom nekem segített, Emma pedig Linivel ment el bútorokat nézni. Velem akart, de meggyőztem, hogy nekem teljesen mindegy milyenek a bútorok, neki legyen jó, én megbízok az ízlésében.

Már előtte nap megbeszéltük, hogy az ajtótól jobbra lévő fal és az azzal szemben lévő lesz a sötétbarna, a bal oldali és az ajtó fala pedig krémszínű. Sőt, Tom mivel nagyon jól rajzol a bal oldali falra még egy macit is festett. Nagyon jól nézett ki.

A bútorokat másnap szállították ki, amik tényleg szépek lettek. Sima világos és egyszerű bútorok. Semmi hivalkodó, semmi túlzás. Tökéletes lett.

Lini körülbelül másfél órát aludt, ezalatt Oli is felébredt. Egy nővér segítségével én magam fürdettem meg. Alig mertem megfogni, nehogy túl erősen nyomjam meg valahol, vagy leejtsem. Itt meg még a bőre is vizes, csúszós volt. Lini nagyokat nevetett rémült arcomon, de Oli élvezte a vizet. Ezután tiszta pelenka került ré, majd egy rugdalózó és átadtam Lininek, hogy etesse meg. A nővér már kiment, így már csak hárman voltunk a szobába. Annyira boldog voltam, hogy végre megszületett a fiam, hogy az valami elmondhatatlan.

Miután Oli újra elaludt, Linivel még halkan beszélgettünk egy kicsit, de hamar elnyomott mindkettőnket az álom. Kimerített ez a nap mindkettőnket.

Arra ébredtem, hogy Lini felkel mellőlem. Azt hittem Olit kell újra megetetnie, ezért én is felültem, hogy segítsek majd neki visszafeküdni, de ahogy körbepillantottam nem a kórházi szobát láttam, hanem Lini szobáját. És akkor rájöttem mindenre. Csak egy álom volt minden!

13. rész

13. rész

Elina:

Sebet átölelve könnyeztem én is. Norbert nem halhatott meg. Miért mindig a jó emberek halnak meg? Miért nem lehet a gonoszaknak és a bűnözőknek meghalni? Annyira rossz, így látnom Sebet. Imádta az apját, ő volt a mindene, aki vitte gokartozni, majd a versenyekre, és aki mellette állt akkor is, ha hibázott, vagy ha győzött. Aki ott volt vele a világbajnoki címének megnyerésekor, aki támogatta és bíztatta, hogy nem szabad feladni.

- Annyira hiányzik már most – térdelt fel és úgy szorított magához.

- Elhiszem Drága – simogattam a fejét és apró puszikat nyomtam a hajára. Emlékszem, ő is így vigasztalt mikor az édesanyám meghalt. – Hazamenjek veled?

- Nem akarok most oda menni – húzódott el és rémült tekintettel nézett rám. – Kérlek, nem akarok. Ott minden apára emlékeztet, és én most nem bírnék ott lenni.

- De nem kéne most anyukáddal lenned? – kérdeztem tőle együtt érzőn. – Veled megyek én is.

- Ne, anyával otthon van Mel, Fabit meg elvitte Steph – mondta, majd felállt és letörölte az arcát, de szinte azonnal újra könnymaszatos lett. – Nem akarok oda menni, kérlek Lini, menjünk hozzád.

- Rendben – álltam fel én is, majd a táskámat és a dzsekimet felvéve megfogtam a kezét, majd az autójához mentünk. – Kérem a kulcsot.

- De…

- Nincs de Seb – nyújtottam felé a kezem. – Ilyen állapotban nem vezethetsz.

- És a te kocsid? – nézett körbe.

- Reggel Adam hozott el, otthon van a kocsim – magyaráztam mire fájdalmas fintorba torzult szép arca. – Kérem a kulcsot Seb.

- Rendben – előhalászta a zsebéből, majd a tenyerembe ejtette és beült az anyósülésre.

A rövid, alig tíz perces úton egy szót sem szólt, csak bámult kifelé az ablakon. Nem akartam megzavarni, ezért én sem szóltam hozzá. Tudtam nagyon jól, hogy ő inkább az a fajta, aki magában tudja helyretenni a dolgokat és csak azután beszél róla.

A házban Seb automatikusan a nappaliba ment, ahol a térdét felhúzva és átkarolva ült le, majd előre és hátra kezdett hintázni. A konyhában elővettem két bögrét és a vízforralót, amit megtöltöttem és bekapcsoltam. A bögrékbe tettem egy-egy nyugtató hatású tea filtert, majd amikor felforrt a víz teletöltöttem őket. Tálcára pakoltam cukorral és citromlével együtt, majd visszamentem Sebhez a nappaliba. Még mindig ugyanúgy meredt maga elé kifejezéstelen tekintettel. Megízesítettem neki a teát, majd felé nyújtotta. Mintha álmából riadt volna fel, megrezzent és rám nézett.

- Köszönöm – tekintete hálát tükrözött.

- Szívesen – hajtottam a fejem a vállára, majd átöleltem a derekát. – Te is velem voltál ugyanebben a helyzetben. Ez a minimum, amit tehetek.

- Ugye te nem hagysz el? – Olyan halkan suttogott, hogy alig hallottam meg.

- Sohasem – fogtam kezeim közé az arcát és a homlokunkat összeérintettem. – Sosem lennék képes elhagyni téged. Mindig veled leszek, akármi is történjék.

- Akkor miért nem velem vagy? – pillantott rám kék szemeivel. – Miért Adammel vagy?

- Tudod jól az okát Seb – húzódtam el tőle, de ő letette a bögrét az asztalra és utánam nyúlt. A derekamat megfogva az ölébe húzott és a nyakamba temette az arcát. Ha nem lett volna megszokott tőlünk ez a pozíció még kínosan is éreztem volna magam, de inkább csak kiélveztem a közelségét.

- De engem nem érdekel senki más rajtad kívül – mormogta és a nyakamat kezdte e csókolgatni. Túl gyenge voltam és nem húzódtam el tőle, hagytam neki, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. – Szeretlek Lini.

- Én is téged Seb – suttogtam és egy árva könnycsepp folyt végig az arcomon. Seb meglepetten emelte fel a fejét és nézett rám.

- Tényleg? – kérdezte döbbenten.

- Igen – hajtottam le a fejem. nem bírtam a szemébe nézni és látni a boldogságot, amit a gyengeségem okozott. – De ennek ellenére is tartom magam ahhoz, hogy mi nem lehetünk együtt.

- De miért nem?

- Seb – sóhajtottam lemondóan. Kár volt belemenni ebbe a témába. – Hadd ne kelljen megint elmondanom az okokat. Legyen elég annyi neked, hogy szeretlek.

- De nekem – kezdte, de nem tudta folytatni, ugyanis félbeszakította a csengő dallama. Felálltam az öléből, de a kezem után kapott. Tekintete rémült volt.

- Ne hagyj itt – könyörgött.

- Nyugi – simogattam meg az arcát, majd gyengeségem eredményeképp egy apró csókot nyomtam a szájára. – Mindjárt jövök Seb – mondtam, majd az ajtóhoz sétáltam és kinyitottam azt. Amint megpillantottam a mosolygó Adamet rögtön lelkiismeret furdalásom lett az előbbi miatt. Hiába nem szeretjük egymást, azért megcsalni nem akartam. Kiléptem a lépcsőre, majd behajtottam magam után az ajtót.

- Szia édes – köszöntött, majd egy csókot adott. – Nem megyünk be? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Most nem alkalmas az idő arra, hogy itt legyél – mondtam halkan, hogy bent Seb ne nagyon halljon semmit.

- Mert? – nézett rám értetlenül. – Van nálad valaki?

- Igen – válaszoltam, mert úgy éreztem felesleges hazudnom, ezt úgyis megérti. – Seb van itt. Bizonyára hallottad, mi történt az édesapjával. Szüksége van rám.

- Menjen haza a feleségéhez, nála vigasztalódjon ne itt – vágta rá, majd mellettem be akart lépni a házba, de nem engedtem.

- Adam – kezdtem lassan, hátha így jobban megérti. – Seb olyan, mint a testvérem. És most vele kell lennem. Ezen se te, se senki más nem tud változtatni.

- Azt mondod, hogy fontosabb ő, mint én? – förmedt rám.

- Igen, Seb jelen pillanatban fontosabb, mint te – feleltem dacosan, majd kinyitottam az ajtót és beléptem. De mielőtt becsuktam volna, még kiszóltam Adamnek. – És most kérlek, menjél el, per pillanat nincs hangulatom hozzád – mondtam neki, majd bezártam az ajtót.

Seb még mindig kifejezéstelen arccal ült a kanapén és a sötét tévét bámulta. A kezemet a vállára tettem, mire megrezzent, mintha észre sem vette volna, hogy visszajöttem. Újból visszahúzott az ölébe és csak szorított magához.

- Anyukád hogy van? – kérdeztem halkan.

- Nem hajlandó beszélni senkivel sem, még a szobájukból sem jön ki – mormogta halkan a mellkasomba. – Ezért is nem akarok otthon lenni. Nem bírnám így elviselni a látványát. Ez most tudom, hogy elég bénán hangzik, de most úgy érzem először a saját fájdalmammal kell megbirkóznom. Addig nem tudok neki segíteni. De Mel ott van vele, bár ő is csak ma meg holnap, mert vissza kell mennie az egyetemre.

- Akkor Hanna lesz otthon anyukáddal? – simogattam a haját szórakozottan. Seb erre a mondatomra égnek emelte a tekintetét és gúnyosan felhördült.

- Hanna – legyintett lemondóan. – Őt nem érdekli ez az egész. Vizsgái vannak és nem tud elszabadulni az egyetemről. Még a temetésre sem. – Döbbenten hallgattam szavait, de inkább nem mondtam semmit.

- Ettél ma már? – kérdeztem és most az arcát simítottam végig.

- Nem – felelte, majd fáradtan hátradőlt a kanapén.

- Összeütök valamit – álltam fel az öléből. – Rántotta jó lesz?

- Tökéletes – mondta kedvetlenül, de nem nézett rám. Aggódtam érte. Nem akartam, hogy ennyire magába forduljon. A konyhába mentem, majd elővettem a tojásokat, egy serpenyőt, zöldségeket és egy kis sonkát. Egy fél óra múlva már az asztalra pakoltam ki a kész ételt.

- Seb, kész a vacsora – szóltam neki, mire lassan felállt és leült a mellettem lévő székre. Elfeleztem az adagot és nekiláttunk az evésnek. Pontosabban én ettem, Seb meg csak turkálta. – Egyél kérlek – kértem, mire nem túl nagy lelkesedéssel, de nekiállt. Amint befejeztük én a tányérokat a mosogatóba tettem, majd kézen fogva Sebet az emeletre mentünk. A szobámba érve ő leült az ágyamra, én pedig a szekrényhez léptem. Mindig szokott itt lenni ruhája, ezért most elővettem neki egy melegítő nadrágot és egy pólót, majd a kezébe nyomtam. Mivel nem mozdult újfent kézen fogtam, majd a fürdőbe vezettem. A polcról levettem egy törölközőt és a fürdőkád szélére tettem.

- Fürödj meg, aztán aludjál – mondtam és otthagytam. Míg Seb fürdött én lementem elmosogattam és rendet tettem a nappaliban, majd a szobámban átcseréltem az ágyneműt tisztára. Seb jó fél óra múlva lépett be a szobába. – Megfürdök én is, aludjál nyugodtan itt. Majd én alszok anyu régi szobájában – mondtam rámosolyogva, de ő rémülten nézett rám.

- Ne hagyj egyedül – kérte újra. – Nem akarok egyedül lenni az éjszaka. Mint egy régi barát, mintha a testvérem lennél úgy maradj velem. Kérlek.

- Rendben – adtam meg magam, de azzal győzködtem magam, hogy ez különleges alkalom és több ilyen úgysem lesz. Egy negyed óra alatt végeztem a fürdéssel, mikor beléptem a szobába Seb a hátán feküdt és a plafont bámulta.

Lefeküdtem mellé, mire ő megemelte a fejét és a mellkasomra hajtotta, szorosan ölelve a derekam. A haját

simogattam, míg azután is, hogy a légzése egyenletes nem lett, jelezve, hogy elaludt, és közben azon gondolkodtam, hogy milyen feleség az olyan, aki még egy ilyen helyzetben sincs a férje mellett? 

12. rész

Halihó!

Bocsánat, hogy eddig nem jelentkeztem, de egyszerűen teljesen elakadtam a történetekben. Mostanra sikerült úgy ahogy túljutnom ezen és ezentúl már tényleg rendszeresen jövök majd. Egyelőre a Linással :)

A fejezet kicsit rövid is lett, de úgy terveztem, hogy ez egy átvezető lesz majd. Innentől beindulnak az események majd ;) A végéért pedig bocsi :'(

Kommenthatár nincs, de örülnék egy pár sornak :)

Puszaa :)

12. rész

Elina:

A vacsoránk után Adam minden nap felkeresett. Hol a boltba nézett be hozzám, hol zárásra jött el elém, vagy éppen hozzám csengetett be estefelé. Igazából még élveztem is a társaságát, jól el tudtunk mindenről beszélgetni, de Sebet nem felejtette el velem. Akárhogy is próbáltam nem rá gondolni valamiről mindig eszembe jutott. Bár ezen az sem segített, hogy minden reggel találkoztunk a boltjukban. Mindig a szokásos vidám mosoly ült az arcán, de én láttam a szemében a szomorúságot. És a tudat, hogy ez miattam van, nagyon rossz volt.

Két héttel később is épp a vacsorámat dobtam össze, amikor csengettek. Adam volt az, és új szokásához hűen egy kis csokor orchideát hozott nekem. Egyszer rákérdezett, hogy miért van tele a ház orchideákkal, mire mondtam, hogy az a kedvenc virágom. Azóta, ha jön, mindig kapok egyet. Bár igazság szerint a szálassal nem sokat tudok kezdeni azon kívül, hogy vízbe teszem. Mindig is szerettem ezeket a növényeket gondozni.

Szokás szerint mikor belépett egy csókot adott köszönésképp. Nem éppen élveztem őket, de annyira rossz se volt, hogy elhúzódjak tőle. Az első néhány alkalommal még megkíséreltem, de utána már nem ellenkeztem. Tudtam, hogy Seb csak akkor fog kiszeretni belőlem, ha látja, hogy mással vagyok, így nem volt más választásom, mint tettetni a boldogságot.

- Lina szeretnék beszélni veled valamiről – kezdte Adam, majd miután az ajtó melletti szekrénynél levette a cipőjét és a dzsekijét követett a konyhába.

- Mondjad csak – mosolyogtam rá. Attól, hogy szerelmes nem voltam belé a társaságát élveztem. Mondhattam volna azt, hogy a barátom lett, de nekem a barát státusz nem elég. Nekem az kell, hogy velem legyen és Seb elfelejtsen. Nem tehetem tönkre az életét. Az enyémnek már úgyis mindegy volt.

- Arra gondoltam, hogy esetleg… – kezdte, de elhallgatott és mintha zavarba is jött volna.

- Igen? – pillantottam hátra, majd visszafordultam a sülő húsokhoz, nehogy leégjenek.

- Szóval, hogy mit szólnál hozzá, ha megpróbálnánk együtt? – hadarta el, de közben mögém lépett és átölelte a derekamat.

- Adam, én… – fordultam vele szembe és lehunytam a szemem, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Ezt akartam, mert csak így tudom tával tartani magamtól olyan szempontból Sebet, de mégsem tudtam mondani neki semmit. Fájt, hogy fájdalmat okozok Sebnek. – Én nem…

- Mit nem? – lépett hátrébb és a pultnak dőlt.

- Nem vagyok beléd szerelmes, sajnálom – suttogtam lehajtott fejjel és vártam, hogy majd kiakad.

- Én sem – jegyezte meg nyugodtan. Meglepődve emeltem fel a fejemet és döbbenten néztem rá. – Dora volt életem szerelme, de ő meghalt. És én nem hiszem, hogy tudnék bárkit is úgy szeretni, mint őt. De veled jól érzem magam, és nem látom akadályát, hogy megpróbáljuk együtt.

- Rendben – egyeztem bele már nyugodtabban. Ha ő sem szeret, akkor nekem sem lesz rossz, hogy csak kihasználom. Mert ezt tettem vele. – De ez nem furcsa neked? Mármint, hogy te sem szeretsz és én sem téged, és mégis együtt leszünk.

- Jajj Lina – lépett hozzám és átölelt. Bármennyire is hihetetlen még számomra is, de sokkal jobb így az ölelése is, hogy tudom, ő sem szeret. – Nem gyerekek vagyunk, nem kell ide szerelem. Neked is volt egy nagy csalódásod és nekem is, és talán még meg is nyugodtam mikor mondtad, hogy nem vagy belém szerelmes.

- Ne haragudj meg, de én is jobban érzem így magam – suttogtam bele a pólójába.

- Dehogy haragszom – nevette el magát Adam.

- Éhes vagy? – néztem fel rá, és mikor lelkesen bólintott kibontakoztam az öleléséből és a konyhaszekrényhez léptem, ahonnan elővettem két tányért és a kezébe nyomtam. – Ugye megterítesz? Én addig megcsinálom a salátát. Evőeszközt a legfelső fiókban találsz, poharat meg ebben a szekrényben – mutattam rá a legszélsőre.

- Igenis – nevetett fel és viccesen vigyázz állásba állt.

Egy hónapja voltam már együtt Adammel és nem bántam meg, hogy összejöttem vele. Most, hogy tudtuk, egyikünk se szerelmes a másikba sokkal felszabadultabbak voltunk egymás társaságában. Tulajdonképpen barátok voltunk, akik a barátság mellett plusz elfoglaltságként lefeküdtek egymással. És eleinte furcsa volt így vele lenni, de mára már ez feledésbe merült.

Épp az ebédemet készültem elfogyasztani, amikor szó szerint szinte berontott Seb az üzletbe. A tekintete rémült volt, és könnyes volt az arca. Amint bezárult mögötte az ajtó lerogyott a pult tövébe és zokogni kezdett.

- Seb – guggoltam le mellé, miután gyorsan kitettem a „zárva” táblát és bezártam az ajtót. – Mi a baj?

- Apa – fuldoklott a könnyeitől és kapkodva vette a levegőt. – Apa meg…

- Mi történt Norberttel? – ráztam meg kétségbeesetten. Sosem láttam még ilyennek, és ez megrémisztett.

- Apa meghalt – mondta ki és a térdére hajtotta a fejét úgy zokogott tovább.

11. rész

Halihó!

Meg is hoztam a következő részt :) Most még ugyan kicsit szomorú részek következnek, de lesz még boldogság bőven :)

Puszaa

11. rész

Elina

- Nem lehet ezt – löktem el magamtól Sebet. – Neked feleséged van, nem szabad ezt tennünk. Nem leszek én egy szerető az életedben.

- Nem lennél az – hadarta seb, miközben a derekamnál fogva magához húzott. – Elválok Hannától, csak te leszel az egyetlen.

- Ezt felejtsd el – fejtettem le magamról a kezeit és lépésenként hátráltam. – Látod engem, hogy megbélyegez itt mindenki csak azért, mert elváltam, pedig tudják az okokat. Neked százszor rosszabb lenne, mert te vagy a város büszkesége.

- Nem érdekel mit gondolnak rólam itt – indult el felém újra. – Csak te érdekelsz Lini, értsd meg.

- Te értsd meg Seb – könyörögtem neki, mialatt letöröltem a könnyeket az arcomról. – Ha egy kicsit is fontos vagyok neked megérted, és elfelejted azt, amit irántam érzel. A saját életemet már tönkretettem, a tiédet nem fogom.

- De… - kezdte, de közbevágtam. Nem akartam, hogy folytassa, épp elég rossz volt eddig is hallani és látni mennyire szenved ettől az egész kialakult helyzettől. Hamarabb kellett volna hazajönnöm, akkor nem lennénk most ilyen hülye szituban.

- Nincs de, Seb – mondtam, és tudtam, hogy a következő mondatom nagyon fog fájni neki is és nekem is, de tudtam, hogy ez az egyetlen megoldás arra, hogy beletörődjön, mi sosem lehetünk már együtt. – Nem is értem, miből gondold, hogy én ugyanazt érzem irántad, mint te. Én még mindig csak a legjobb barátomként tekintek rád. – Megtettem, kimondtam és pokolian fáj. Seb arca fájdalmasan rándult meg és ettől csak még jobban szenvedtem. Utáltam megbántani másokat, őt megbántani pedig felért egy kínzással is.

- Értem – suttogta letörten, majd megfordult és visszament a vendéglőbe, én pedig a könnyeimet törölgetve ültem be a kocsimba és indultam haza. Amint hazaértem átöltöztem az alvós ruhámba és bebújtam az ágyba, majd a tizenöt évesen Sebtől kapott óriás, fehér plüssmacimat magamhoz ölelve álomba sírtam magam.

Másnap kora reggel már fent voltam. Nem tudtam aludni és csak forgolódtam az ágyban. Nagyon fájt, hogy megbántottam Sebet, de nem tehettem mást. Ha tovább folytatta volna a győzködésemet, rövid időn belül megtörtem volna, és az nem vezetett volna semmi jóra. Engem már így is elítélnek a válásom miatt, őt meg még inkább megviselte volna az, hogy a szeretett város lakói kikezdik. Már pedig hiába tette híressé a város nem kímélték volna őt sem. Inkább szenvedjek én egyedül, mint ő is velem együtt.

Este fél hét körül aztán nekiálltam készülődni az Adammel való vacsorámra. Letusoltam, megszárítottam a hajam, majd egy kicsit be is göndörítettem, a szememet füstösre sminkeltem, spirállal kiemeltem még a szempilláimat a számra pedig egy vöröses rúzst tettem. Az öltözéket nem igazán akartam túlzásba vinni, ezért csak egy fehér csőszárú nadrágot vettem fel egy fekete blúzzal, meg a fehér blézeremmel. A túl sok ékszert sosem szerettem, ezért csak egy fekete rózsa alakú fülbevalót tettem be, majd beleléptem a fekete magas sarkúmba. Egy szintén fekete táskába átdobáltam a szükséges dolgaimat, fújtam magamra egy keveset a kedvenc parfümömből és ezzel kész is voltam. Már csak Adam érkezésére kellett várnom. Nem is váratott sokáig magára.

- Szia – köszöntem, miután ajtót nyitottam neki.

- Hello – mosolygott rám, majd végigmért, amitől eléggé zavarba jöttem. – Csinos vagy.

- Köszönöm. – Éreztem, hogy felforrósodik az arcom és kis pír jelenik meg rajta. – Te is jól nézel ki – mondtam, hogy leginkább a zavaromat leplezzem, de Adam valóban jól nézett ki. Fekete farmernadrág volt rajta szürke inggel, fekete nyakkendővel és zakóval. Elegáns volt, de mégis laza és fiatalos. Ha nem Sebet szerettem volna még talán bele is tudtam volna szeretni, így azonban azon kívül, hogy vonzónak és jóképűnek tartottam, semmit nem éreztem iránta.

- Mehetünk? – kérdezte és miután bólintottam udvariasan nyújtotta felém a karját, amibe bele is karoltam.

- Hová is megyünk? – kérdeztem miután beültünk az autóba és Adam indított. Gyorsan vezetett és nagyon úgy tűnt, mintha próbálná Seb vezetési stílusát utánozni, de nem igazán ment neki. Emelett benne nem is bíztam, így kissé féltem mellette.

- A Goldener Engel-re gondoltam – nézett rám egy nagy mosollyal az arcán.

- Az utat nézd – szóltam rá, mikor láttam, hogy nem igen akarja levenni a szemét rólam. – Amúgy az tökéletes, de szólhattál volna előre és akkor felveszek valami alkalmibbat.

- Tökéletesen nézel ki – pillantott rám megint, de most hamar visszafordult az úthoz.

Az étterem a főtéren helyezkedett el, és kint is helyet lehetett foglalni, Adam egy ilyen asztalhoz vezetett. Felnéztem az épületre és eszembe jutott mennyivel szívesebben jöttem volna ide Sebbel. De nem lehet. Közben egy pincér jött oda és étlapokat adott a kezünkbe.

- Milyen italt parancsolnak? – kérdezte és egy kisnoteszt vett elő a kötényéből. 

- Egy üveg Sauvignon Blanc-t – nézett fel rá Adam, majd visszafordult az étlaphoz, de előtte még rám mosolygott.

- Máris hozom – mondta a pincér, majd elsietett.

- Nem is tudom elmondani, mennyire örülök neki, hogy elfogadtad a meghívásomat – emelte rám a tekintetét Adam.

- A történtek fényében én is meglepődtem saját magamon – adtam kitérő választ. Azt mégsem mondhattam, hogy csak így tudtam magam távol tartani Sebtől.

- Én nem ítéllek el – mondta, de nem tudtam eldönteni, hogy valóban így gondolja, vagy csak azért mondja, mert esetleg így könnyebben meghódíthat.

- Választottak már? – tért vissza a pincér, és megtöltötte mindkettőnk poharát a fehérborral.

- Én egy tejszínes gombamártásos pulykamellet kérek rizzsel – néztem fel a pincérre, miközben elmondtam a rendelésem, és átnyújtottam az étlapot is neki.

- Én is ugyanezt kérem – felelte Adam, mikor a pincér kérdőn tekintett rá.

- Azonnal hozom – mondta és sietve távozott.

- Rád – fogta meg a poharát Adam és felemelte. – Vagyis remélhetőleg ránk. És köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásomat.

- Szívesen – emeltem fel én is a poharat, majd koccintottam neki az övének.

Miután meghozták a vacsoránkat nem sokat beszéltünk. Előtte viszont elmesélte, hogy volt egy barátnője, akivel az életét is el tudta volna képzelni, de ő meghalt leukémiában. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen semmit nem éreztem iránta elég jól éreztem magam a társaságában. Viszont elég kellemetlen volt számomra a gondolat, hogy sokszor Seb arcát képzeltem Adamé helyébe. Sajnáltam, mert végül is kihasználom csak, de ha így tudtam csak elérni, hogy Seb lemondjon rólam, akkor ez a helyes, még ha tudom, hogy nem is az.

Mivel a főételt én választottam, a desszertet Adamre bíztam, aki egy-egy szelet fekete erdő tortát rendelt. Miután ezt is elfogyasztottuk, Adam fizetett, majd hazaindultunk. Az autóúton Adam minden mozdulatát lestem, és majdhogynem helyette is figyeltem az utat. Nem ivott sokat, de akkor sem szerettem, ha valaki alkohol fogyasztása után autóba ül.

Miután leparkolt a házam előtt megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, de attól még bennem volt a félsz, hiszen neki még innen is haza kellett érnie. Épp elköszönni akartam és gondoltam azt még nem érti félre, ha az arcára adok egy puszit, Adam azonban gyorsabban mozdult nálam.

Sebastian:

A szokásos esti edzésemet tartottam, ami ugyan már nem lett volna kötelező mégis csináltam, igaz Heikki egy könnyített programot csinált nekem, ami a futásból, biciklizésből konditermi edzésből állt. Most épp a futás volt a soron, bár azt ma már letudtam, de vacsora alatt Hanna olyan szinten felidegesített, hogy muszáj volt valahogy levezetni a feszültséget. Ilyen esetekben leginkább Linihez mentem volna, de most azzal az Adam gyerekkel randizik. Annyira fájt, amit tegnap mondott. Pedig annyira reméltem, hogy ő is ugyanazt érzi, mint én. De nem. Bár nem tudom mit áltattam magam, akárhányszor közeledtem felé mióta visszajött mindig visszautasított. Most pedig kénytelen vagyok beletörődni, hogy számomra ő már mindig is a legjobb barátom marad, aki a plátói szerelmem is egyben.

És tessék direkt nem erre akartam futni, mégis előtte kötöttem ki. A háza előtt egy ismeretlen sötétkék autó állt. Tehát már hazaértek. – gondoltam magamban keserűen. Nem hittem el, hogy tényleg voltam olyan hülye, hogy hagytam elmenni, mikor meghalt az édesanyja. Akkor kellett volna magam mellett tartanom, akkor most nem lenne ez az egész elcseszett helyzet. Nem ment volna férjhez, velem lett volna a pályafutásom alatt és nem vettem volna el ezt a hülye libát, aki most a pénzemen élősködik. Épp indulni akartam haza, mielőtt még észrevesznek és azt hiszik, hogy leskelődtem utánuk, mikor az autóban mozgást láttam. A szívem akkor tört végleg össze, mikor megláttam, amint Adam és Lini megcsókolják egymást. 

10. rész

Halihó!

Következő rész :)

A végét csak neked csak most Brigi, meg természetesen amit megbeszéltünk maajd valamikor :D

Puszaa

10. rész

Elina:

- Bocsánat, de tényleg nem emlékszem rád – szabadkoztam azonnal Adamre nézve.

- Persze – legyintett lemondóan. – Neked Sebastianon kívül senki nem létezett, csak esetleg Tom és Emma.

- Már nem azért – kezdtem és kihívóan előre dőltem. – De ti sem erőltettétek meg magatokat, hogy a közelembe férkőzzetek.

- Nem is lehetett volna – horkant fel gúnyosan. – De erről Seb többet tudna mesélni.

- Nincs mit mondanom – morogta mellettem és az előtte lévő sörös poharat fixírozta.

- Pedig szerintem lenne – nevetett fel Adam. – Nem is egyszer lettünk megfenyegetve, hogy ha nem tűnünk el a közeledből nagyon is meg fogjuk bánni. Emlékszel arra, amikor Peter elhívott randizni, de nem ment el? – nézett rám kérdőn.

- Igen – bólintottam. Az volt az egyetlen alkalom, amikor randira hívtak. Talán ezért is voltam túl önbizalom hiányos mindig is, mert sosem érdekeltem senkit sem, ezért csúnyának és szerethetetlennek gondoltam magam és ez nem tett túl jót a későbbi életemnek sem.

- Azért nem ment el, mert Seb megfenyegette, hogy ha a elmegy megkeserüli – mondta, mire én döbbenten néztem Sebre, de ő csak megrántotta a vállát.

- Ezek csak trófeákat akartak Lini – mondta és a combomra tette a kezét, mire én ledermedtem. Ez nem helyes. – gondoltam, majd megfogtam a kezét és elemeltem a lábamról és a sajátjára helyeztem. Seb kérdőn nézett rám, és tekintete fájdalmasan csillant meg. Hanna felé intettem a szememmel, mire ő dühösen szorította ökölbe a kezét.

- Nem mindenki – jegyezte meg Adam, és én ránéztem. Szemét összehúzva vizslatott minket. Nem volt kétséges, hogy látta az előbbi jelenetünket.

- Ha annyira akartak volna téged, ez nem rettente volna meg őket – szólt közbe Seb, de többet nem mondott csak Tomhoz és Danielhez fordult és velük kezdett el társalogni valami autós témáról.

- Igaza van Adam – fordítottam felé a fejem, mire ő bólintott, jelezve, hogy egyetért. – Akkor meg?

- Akkor még nem tudtam, hogy mit veszítek – jegyezte meg, majd felállt és a pulthoz sétált. Seb rákapta a tekintetét, de az semmi jót nem ígért. Lemondóan csóváltam meg a fejem Sebre nézve, majd én is felálltam és Adam után mentem. Nem tudtam ugyan, hogy Adamnek mik a szándékai, de abban biztos voltam, hogy ez a legegyszerűbb módja, hogy ne legyen akkora a kísértés Seb után. Szeretni biztos nem fogok rajta kívül senki mást, de hát a szerelem nélküli párkapcsolat neki is „működik”.

- Annie kérhetek még egy pohár almalevet? – néztem kedvesen a kis vendéglő tulajdonosára, mire ő mosolyogva bólintott és már töltötte is ki a kért italt. Annie egy negyven év körüli nő volt, aki a férjével együtt üzemeltette a helyet. Amikor nem volt erőm este főzni és nem tudtam mit hozni másnap ebédre mindig itt ebédeltem. Egyrészt Annie nagyon finoman főzött, másrészt meg kedvessége és az állandó törődése anyára emlékeztetett.

- Szóval most már tudod, hogy mit hagytál ki? – néztem kérdőn Adamre, miközben belekortyoltam az elém tett italba.

- Egy gyönyörű lány társaságát és barátságát hagytam veszni, mert figyelembe vettem Sebastian fenyegetéseit – válaszolta mosolyogva felém fordulva. – De, ha visszamehetnék az időben nem ezt tenném, küzdenék érted.

- Ez kedves tőled – mosolyogtam rá én is. – Azt hiszem én meg hagynám, hogy küzdj értem – mondtam kedvesen, de belül éreztem, hogy a szívem, majd megszakad. Szerettem Sebet, nagyon is, de tudtam, csak így tudom elérni, hogy Hannával maradjon és ne akarja tönkretenni az életét, ha én másnál keresem a boldogságot. És Adam talán még tényleg boldoggá is tehet, noha biztos vagyok benne, hogy szeretni sosem fogom úgy, mint ahogy Sebet szeretem.

- Ez nagyszerű – szélesedett vigyorrá a mosolya és én éreztem, hogy ez jó lesz így. Seb így el fog tudni felejteni, legalábbis az érzéseit irányomba és ugyanúgy barátok maradhatunk. – Akkor mondjuk, mit szólnál hozzá, ha holnap elhívnálak valahová?

- Szívesen elfogadnám a meghívást – válaszoltam műmosollyal miközben egyre inkább kezdtem rosszul érezni magam. De ez a helyes, tudom.

- Akkor holnap, mondjuk nyolcra érted megyek – vigyorgott egyre szélesebben, de ez hirtelen eltűnt az arcáról. Komor tekintettel nézett a hátam mögé, mire én is megfordultam és megpillantottam Sebet mögöttem. Szeme csalódottságot és fájdalmat tükrözött, és ettől csak még rosszabbul éreztem magam.

- Beszélhetnénk? – nézett rám felvont szemöldökkel.

- Persze – bólintottam, majd Adam felé fordultam. – Akkor holnap találkozunk, már nem hiszem, hogy visszajövök – rám mosolygott, miközben felállt és egy puszit adott az arcomra. Fizettem, majd elköszöntem a többiektől is és már mentem is Seb után, aki már kint várt engem a vendéglő előtt.

- Miért csinálod ezt velem? – nézett rám elkínzott tekintettel. – Annyira hiányoztál, míg nem voltam itthon, most meg mintha kerülnél.

- Ez így helyes Seb – hajtottam le a fejem, nem bírtam a szemébe nézni. – Értsd meg, te nős ember vagy, nem lehetünk együtt és, hogy ezt elkerüljük az lesz a legjobb, ha megpróbálok magamnak valakit keresni.

- De pont őt? – csattant fel és fel alá kezdett járkálni. – Nem bízol benne.

- Bíznál te akárkiben is, akit választanék? – néztem kihívóan a szemébe.

- Magamban – suttogta és a kezei közé vette az arcomat. Próbáltam elhúzni, de erősen tartott, semmi esélyem nem volt ellen.

- Miért nem hagyod, hogy boldog legyek? – kérdeztem halkan és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.

- Hát nem látod, hogy pont te vagy az, aki a saját boldogsága útjába áll? – kérdezte, de nem engedett el. – Én boldoggá tennélek.

- Neked Hannát kéne boldoggá tenned – suttogtam, de a kimondott szavak annyira fájtak, hogy a könnyek végigcsorogtak az arcomon.

- De én téged akarlak – mondta, majd már csak azt éreztem, hogy ajkai az enyémekre tapadnak.