13. rész

13. rész

Elina:

Sebet átölelve könnyeztem én is. Norbert nem halhatott meg. Miért mindig a jó emberek halnak meg? Miért nem lehet a gonoszaknak és a bűnözőknek meghalni? Annyira rossz, így látnom Sebet. Imádta az apját, ő volt a mindene, aki vitte gokartozni, majd a versenyekre, és aki mellette állt akkor is, ha hibázott, vagy ha győzött. Aki ott volt vele a világbajnoki címének megnyerésekor, aki támogatta és bíztatta, hogy nem szabad feladni.

- Annyira hiányzik már most – térdelt fel és úgy szorított magához.

- Elhiszem Drága – simogattam a fejét és apró puszikat nyomtam a hajára. Emlékszem, ő is így vigasztalt mikor az édesanyám meghalt. – Hazamenjek veled?

- Nem akarok most oda menni – húzódott el és rémült tekintettel nézett rám. – Kérlek, nem akarok. Ott minden apára emlékeztet, és én most nem bírnék ott lenni.

- De nem kéne most anyukáddal lenned? – kérdeztem tőle együtt érzőn. – Veled megyek én is.

- Ne, anyával otthon van Mel, Fabit meg elvitte Steph – mondta, majd felállt és letörölte az arcát, de szinte azonnal újra könnymaszatos lett. – Nem akarok oda menni, kérlek Lini, menjünk hozzád.

- Rendben – álltam fel én is, majd a táskámat és a dzsekimet felvéve megfogtam a kezét, majd az autójához mentünk. – Kérem a kulcsot.

- De…

- Nincs de Seb – nyújtottam felé a kezem. – Ilyen állapotban nem vezethetsz.

- És a te kocsid? – nézett körbe.

- Reggel Adam hozott el, otthon van a kocsim – magyaráztam mire fájdalmas fintorba torzult szép arca. – Kérem a kulcsot Seb.

- Rendben – előhalászta a zsebéből, majd a tenyerembe ejtette és beült az anyósülésre.

A rövid, alig tíz perces úton egy szót sem szólt, csak bámult kifelé az ablakon. Nem akartam megzavarni, ezért én sem szóltam hozzá. Tudtam nagyon jól, hogy ő inkább az a fajta, aki magában tudja helyretenni a dolgokat és csak azután beszél róla.

A házban Seb automatikusan a nappaliba ment, ahol a térdét felhúzva és átkarolva ült le, majd előre és hátra kezdett hintázni. A konyhában elővettem két bögrét és a vízforralót, amit megtöltöttem és bekapcsoltam. A bögrékbe tettem egy-egy nyugtató hatású tea filtert, majd amikor felforrt a víz teletöltöttem őket. Tálcára pakoltam cukorral és citromlével együtt, majd visszamentem Sebhez a nappaliba. Még mindig ugyanúgy meredt maga elé kifejezéstelen tekintettel. Megízesítettem neki a teát, majd felé nyújtotta. Mintha álmából riadt volna fel, megrezzent és rám nézett.

- Köszönöm – tekintete hálát tükrözött.

- Szívesen – hajtottam a fejem a vállára, majd átöleltem a derekát. – Te is velem voltál ugyanebben a helyzetben. Ez a minimum, amit tehetek.

- Ugye te nem hagysz el? – Olyan halkan suttogott, hogy alig hallottam meg.

- Sohasem – fogtam kezeim közé az arcát és a homlokunkat összeérintettem. – Sosem lennék képes elhagyni téged. Mindig veled leszek, akármi is történjék.

- Akkor miért nem velem vagy? – pillantott rám kék szemeivel. – Miért Adammel vagy?

- Tudod jól az okát Seb – húzódtam el tőle, de ő letette a bögrét az asztalra és utánam nyúlt. A derekamat megfogva az ölébe húzott és a nyakamba temette az arcát. Ha nem lett volna megszokott tőlünk ez a pozíció még kínosan is éreztem volna magam, de inkább csak kiélveztem a közelségét.

- De engem nem érdekel senki más rajtad kívül – mormogta és a nyakamat kezdte e csókolgatni. Túl gyenge voltam és nem húzódtam el tőle, hagytam neki, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. – Szeretlek Lini.

- Én is téged Seb – suttogtam és egy árva könnycsepp folyt végig az arcomon. Seb meglepetten emelte fel a fejét és nézett rám.

- Tényleg? – kérdezte döbbenten.

- Igen – hajtottam le a fejem. nem bírtam a szemébe nézni és látni a boldogságot, amit a gyengeségem okozott. – De ennek ellenére is tartom magam ahhoz, hogy mi nem lehetünk együtt.

- De miért nem?

- Seb – sóhajtottam lemondóan. Kár volt belemenni ebbe a témába. – Hadd ne kelljen megint elmondanom az okokat. Legyen elég annyi neked, hogy szeretlek.

- De nekem – kezdte, de nem tudta folytatni, ugyanis félbeszakította a csengő dallama. Felálltam az öléből, de a kezem után kapott. Tekintete rémült volt.

- Ne hagyj itt – könyörgött.

- Nyugi – simogattam meg az arcát, majd gyengeségem eredményeképp egy apró csókot nyomtam a szájára. – Mindjárt jövök Seb – mondtam, majd az ajtóhoz sétáltam és kinyitottam azt. Amint megpillantottam a mosolygó Adamet rögtön lelkiismeret furdalásom lett az előbbi miatt. Hiába nem szeretjük egymást, azért megcsalni nem akartam. Kiléptem a lépcsőre, majd behajtottam magam után az ajtót.

- Szia édes – köszöntött, majd egy csókot adott. – Nem megyünk be? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Most nem alkalmas az idő arra, hogy itt legyél – mondtam halkan, hogy bent Seb ne nagyon halljon semmit.

- Mert? – nézett rám értetlenül. – Van nálad valaki?

- Igen – válaszoltam, mert úgy éreztem felesleges hazudnom, ezt úgyis megérti. – Seb van itt. Bizonyára hallottad, mi történt az édesapjával. Szüksége van rám.

- Menjen haza a feleségéhez, nála vigasztalódjon ne itt – vágta rá, majd mellettem be akart lépni a házba, de nem engedtem.

- Adam – kezdtem lassan, hátha így jobban megérti. – Seb olyan, mint a testvérem. És most vele kell lennem. Ezen se te, se senki más nem tud változtatni.

- Azt mondod, hogy fontosabb ő, mint én? – förmedt rám.

- Igen, Seb jelen pillanatban fontosabb, mint te – feleltem dacosan, majd kinyitottam az ajtót és beléptem. De mielőtt becsuktam volna, még kiszóltam Adamnek. – És most kérlek, menjél el, per pillanat nincs hangulatom hozzád – mondtam neki, majd bezártam az ajtót.

Seb még mindig kifejezéstelen arccal ült a kanapén és a sötét tévét bámulta. A kezemet a vállára tettem, mire megrezzent, mintha észre sem vette volna, hogy visszajöttem. Újból visszahúzott az ölébe és csak szorított magához.

- Anyukád hogy van? – kérdeztem halkan.

- Nem hajlandó beszélni senkivel sem, még a szobájukból sem jön ki – mormogta halkan a mellkasomba. – Ezért is nem akarok otthon lenni. Nem bírnám így elviselni a látványát. Ez most tudom, hogy elég bénán hangzik, de most úgy érzem először a saját fájdalmammal kell megbirkóznom. Addig nem tudok neki segíteni. De Mel ott van vele, bár ő is csak ma meg holnap, mert vissza kell mennie az egyetemre.

- Akkor Hanna lesz otthon anyukáddal? – simogattam a haját szórakozottan. Seb erre a mondatomra égnek emelte a tekintetét és gúnyosan felhördült.

- Hanna – legyintett lemondóan. – Őt nem érdekli ez az egész. Vizsgái vannak és nem tud elszabadulni az egyetemről. Még a temetésre sem. – Döbbenten hallgattam szavait, de inkább nem mondtam semmit.

- Ettél ma már? – kérdeztem és most az arcát simítottam végig.

- Nem – felelte, majd fáradtan hátradőlt a kanapén.

- Összeütök valamit – álltam fel az öléből. – Rántotta jó lesz?

- Tökéletes – mondta kedvetlenül, de nem nézett rám. Aggódtam érte. Nem akartam, hogy ennyire magába forduljon. A konyhába mentem, majd elővettem a tojásokat, egy serpenyőt, zöldségeket és egy kis sonkát. Egy fél óra múlva már az asztalra pakoltam ki a kész ételt.

- Seb, kész a vacsora – szóltam neki, mire lassan felállt és leült a mellettem lévő székre. Elfeleztem az adagot és nekiláttunk az evésnek. Pontosabban én ettem, Seb meg csak turkálta. – Egyél kérlek – kértem, mire nem túl nagy lelkesedéssel, de nekiállt. Amint befejeztük én a tányérokat a mosogatóba tettem, majd kézen fogva Sebet az emeletre mentünk. A szobámba érve ő leült az ágyamra, én pedig a szekrényhez léptem. Mindig szokott itt lenni ruhája, ezért most elővettem neki egy melegítő nadrágot és egy pólót, majd a kezébe nyomtam. Mivel nem mozdult újfent kézen fogtam, majd a fürdőbe vezettem. A polcról levettem egy törölközőt és a fürdőkád szélére tettem.

- Fürödj meg, aztán aludjál – mondtam és otthagytam. Míg Seb fürdött én lementem elmosogattam és rendet tettem a nappaliban, majd a szobámban átcseréltem az ágyneműt tisztára. Seb jó fél óra múlva lépett be a szobába. – Megfürdök én is, aludjál nyugodtan itt. Majd én alszok anyu régi szobájában – mondtam rámosolyogva, de ő rémülten nézett rám.

- Ne hagyj egyedül – kérte újra. – Nem akarok egyedül lenni az éjszaka. Mint egy régi barát, mintha a testvérem lennél úgy maradj velem. Kérlek.

- Rendben – adtam meg magam, de azzal győzködtem magam, hogy ez különleges alkalom és több ilyen úgysem lesz. Egy negyed óra alatt végeztem a fürdéssel, mikor beléptem a szobába Seb a hátán feküdt és a plafont bámulta.

Lefeküdtem mellé, mire ő megemelte a fejét és a mellkasomra hajtotta, szorosan ölelve a derekam. A haját

simogattam, míg azután is, hogy a légzése egyenletes nem lett, jelezve, hogy elaludt, és közben azon gondolkodtam, hogy milyen feleség az olyan, aki még egy ilyen helyzetben sincs a férje mellett?