14. rész

Halihó!

Hát erre a részre csak annyit mondanék, hogy:

Hugi! Szeretlek! :)

Puszaa mindenkinek!

14. rész

Sebastian:

Megnyugodva hajtottam a fejem Lini mellkasára. Tudtam, hogy ő nem fog magamra hagyni, még a rossz időkben sem. Jóleső érzéssel töltött el, ahogy a hajam simogatta, habár ezt sosem szerettem, de tőle valahogy még ezt is elviseltem. A monoton mozdulatok, és a lelki fáradtság miatt hamar elálmosodtam és elaludtam.

Kapkodó mozdulatokkal zártam be a kisbolt ajtaját, majd bepattantam az autóba. Minél előbb otthon akartam lenni. Végre elérkezett a nagy nap, és én még véletlenül sem szeretnék semmiről sem lemaradni. Ma végre megszületik a kisfiunk. Emma pár perccel ezelőtt hívott, hogy Lininél beindult a szülés és siessek haza, mert be kell vinni a kórházba. Az alig tíz perces utat most felére rövidítettem, és még az sem érdekelt, ha egy rendőr lekapcsol gyorshajtásért. A ház előtt lefékezve kiszálltam a kocsiból és szinte berontottam a házba, ahol a kanapén ott ült Lini, aki erősen kapkodta a levegőt, mellette pedig Emma. a szőnyegen ott játszott Emmáék kislánya, aki szinte semmit nem fogott fel a körülötte történtekből.

- Jól vagy Lini? – rohantam hozzá, majd végigsimítottam a homlokán, amin izzadtság gyöngyözött. Mikor tagadólag megrázta a fejét és jól láthatóan összeszorította a száját a fájás miatt az egyik kezemet a háta mögé tettem, a másikkal pedig a kezét fogtam meg és segítettem neki felállni. – Köszönöm Emma, hogy szóltál. Megtennéd, hogy értesíted anyáékat is? – kérdeztem még barátnőnk felé fordulva, majd mikor beleegyezésül bólintott kivezettem Linit. A kocsiban már minden össze volt készítve, ha indulni kell, így csak a kocsiba segítettem be őt, majd már indultunk is.

A kórházban Lini orvosa már várt minket, mivel útközben felhívtam, hogy érkezünk. Betolták a szülőszobába, ahová a megbeszéltek szerint én is vele tartottam. Elvégeztek rajta egy ultrahang vizsgálatot, amin a doki nem tudom mit látott, de szinte azonnal riasztott több nővért is, majd valami altatóorvosról is hadartak, engem pedig elkezdtek kifelé lökdösni a szobából. Lini görcsösen szorongatta a kezemet, és rémült tekintettel nézett rám, szeméből pedig már patakokban folytak le a könnyek.

- Seb mi történik? Ne hagyj itt – kérlelt, de nem tudtam mit tenni. Mennem kellett. – Baj van a babával?

- Nem tudom kicsim, de meg kell nyugodnod – simogattam meg a homlokát, majd egy csókot nyomtam az ajkára. – Minden rendben lesz. Megígérem. Kint várlak Lini. Szeretlek titeket.

- Én is szeretlek – zokogott, majd a kezét lefeszegették az enyémről és kitessékeltek az ajtón.

Egy nővér bekísért egy szobába és közölte, hogy itt megvárhatom Linit és a babát, mert miután végeznek, ebbe a szobába fogják őket hozni. Mivel egy családi magánszobát kértünk, hogy Liniék nyugodtan pihenhessenek csak a két egymás mellé tolt kórházi ágy volt, meg egy tolható kiságy a babának. Az ágyakkal szemben egy zuhanyrózsás babafürdető kád, pelenkázó, asztal és egy szék volt, meg egy falra szerelt plazma tv. A szobához külön fürdőszoba is tartozott. Leültem az egyik ágyra és hanyatt dőltem rajta. Egyszerűen nem hittem el, hogy ez velünk megtörténhet. Eddig az egész terhesség alatt semmi probléma nem volt, erre pont a szülésnél vannak komplikációk. A kezeimet a szemeimre szorítottam és visszaemlékeztem, milyen boldogok voltunk, mikor megtudtuk, hogy Lini babát vár.

- Szia Édes – vettem fel a telefont, amely Lini nevét írta a kijelzőn.

- Szia – szólt bele izgatottan. – Át tudnál jönni egy kicsit?

- Hát nem tudom, hogy itt tudom-e hagyni a boltot, bár eddig se sokan voltak – hezitáltam. Anyám nem szereti, ha csak úgy itt hagyom őrizetlenül.

- Fontos lenne – hadarta Lini.

- Oké – egyeztem bele. – Egy perc és ott vagyok – mondtam, majd kinyomtam a telefont. Az ajtóra kitettem egy „Rögtön jövök” feliratot, majd bezártam magam után. Amikor beléptem a szemközti üzletbe, azonnal megpillantottam Linit. A pult mögött állt és nagyon nézett valamit, de közben meg szinte fülig ért a szája.

- Na mi is volt olyan fontos, ami nem ért rá addig míg hazaérünk? – kérdeztem mosolyogva, majd áthajoltam a pult fölött és egy csókot adtam a szájára. Ő nem szólt semmit csak elém tolt egy kis műanyag tollszerű fehér valamit, aminek a végén egy rózsaszín kupak volt, a közepén pedig egy kijelző izén két piros csík. – Ez mi is? – kérdeztem, mert nem igazán tudtam hova tenni a dolgot. Mit kezdjek én ezzel?

- Pozitív terhességi teszt – felelte Lini vigyorogva, nekem meg elkerekedett a szemem a döbbenettől. Terhességi teszt? Pozitív? Akkor ez azt jelenti, hogy… - Apa leszek? – néztem rá kérdőn, mire nagyban bólogatott. Számat nagy mosolyra húztam, majd megkerültem a pultot és felkapva Linit magamhoz öleltem.

- Örülsz? – kérdezte nevetve.

- Hát persze, hogy örülök – mondtam, majd leültem a székre és az ölembe ültettem. A kezemet a hasára simítottam és lenéztem a még lapos pocira. – Hogyan jöttél rá?

- Emlékszem mikor szombaton nálatok ünnepeltük a szülinapunkat, és én kint beszélgettem Stephanieval? – kérdezte, és mikor bólintottam folytatta. -  Meséltem neki, hogy már akkor három napja késett, mire megkérdezte, hogy nem érzek-e magamon szokatlan dolgokat. Elgondolkodtam, mert tényleg volt néhány olyan dolog, ami eddig nem volt észrevehető rajtam. Például nagyon feszült a mellem, meg ilyenek. Meg is mondtam neki, mire mondta, hogy tuti terhes vagyok. Aztán mikor még ma sem jött meg, vettem egy tesztet, amit itt megcsináltam, és a többit már tudod, mert azonnal szóltam, amint meglett az eredmény – fejezte be, és az ajkát a számhoz érintette, amit én mélyítettem csókká.

A családnak csak akkor akartunk szólni, amikor már biztosat tudtunk, na meg, ha letelt az első három hónap. Ehhez Lini ragaszkodott. Még azon a héten elmentünk orvoshoz, ahol megerősítettek minket abban, hogy Lini tényleg babát vár, és már 6 hetes a pici. Kaptunk egy ultrahang képet is, amit aztán elkoboztam szerelmemtől és mindig magamnál tartottam.

Egész eddig minden rendben is volt. Rendszeresen jártunk a dokihoz, aki mindig megnyugtatott minket, hogy a baba egészséges. Akkor most, mi az isten lehet a gond? Majd megőrültem az aggodalomtól. Nem akartam, hogy akár Lininek, vagy a babának is bármi baja legyen. Azt nem bírtam volna elviselni. Gondolataimból a kicsapódó ajtó rángatott ki. Felnéztem és láttam, anyát és a testvéreimet belépni a szobába.

- Kisfiam, miért nem vagy bent Linivel? – kérdezte anya, amint leült mellém.

- Valamit látott a doki az ultrahangon, aztán engem kiküldtek, meg valami altató orvosról beszéltek, nem tudom – hadartam, miközben a vállára hajtottam a fejemet, ő pedig a hajamat kezdte simogatni, hogy megnyugtasson. – Félek anya.

- Ne félj, minden rendben lesz – adott egy puszit a fejemre, nekem pedig eszembe jutott, mennyire boldog volt, amikor elmondtuk neki, hogy unokája lesz.

- Biztos vagy benne, hogy ez jó lesz neki ajándékképp? – kérdezte idegesen Lini, miközben egy borítékot forgatott a kezében. – Kellett volna még venni valamit.

- Dehogy is – simogattam meg az arcát. – Hidd el, hogy ennek még jobban fog örülni, mintha valami tucat kacatot veszünk neki.

- Ha te mondod – sóhajtott egy nagyot, majd eltette a táskájába.

Ma van anyunak a születésnapja, és mivel Lini már három napja, augusztus 20.-án átlépte a 12. hetet úgy döntöttünk, hogy ezen a napon fogjuk elmondani a családnak a nagy hírt. Nagy szerencsénk van Lini alkatával, hogy ilyen vékony, mert így senki nem vette észre, hogy babát várna. Csak akkor látszik egy kicsit a pocakja, ha teljesen testhez simuló pólót vesz fel, de ezeket mellőzi, így a kicsit lazábbak bőven takarják a babát még.

Amikor megérkeztünk a régi otthonomhoz Lini még mindig ideges volt az ajándék miatt. Nem akarta elhinni, hogy anya nagyon örülni fog neki.

- De jó, hogy megérkeztetek kisfia – ölelt meg anya előbb engem, majd Linit is, amint beléptünk a nappaliba. – Már mindenki itt van.

- Bocsi, nem miattam késtünk – emeltem fel a kezem védekezésképpen nevetve.

- Persze kend ám rám, hogy nem tudsz magadtól megborotválkozni, hanem imádkozni kell neked fél órán keresztül – dobbantott a lábával dühösen Lini. Na igen, a hangulatingadozások elég gyakoriak nála mostanában. – Heike, boldog születésnapot! – vette elő Lini a táskájából a borítékot és nyújtotta át anyának, aki érdeklődve forgatta a kezében.

- Boldog születésnapot anya – öleltem meg és adtam egy puszit az arcára. Anya leült az egyik fotelba, mi pedig köszöntöttük testvéreimet, majd mi is leültünk egy kanapéra, és figyeltük anyukám arcát, amint izgatottan bontja ki a borítékot. Elővette belőle a fotópapírra nyomtatott képet, amit Lini szerkesztett össze és a szája elé kapta a kezét. Könnyes szemmel nézett hol rám, hol Linire, majd felpattant és boldogan ölelt meg mind a kettőnket egyszerre.

- Köszönöm – suttogta boldogan. – Ennél szebb ajándékot elképzelni sem tudtam volna.

- Anya nekünk is mondjátok már el – mordult fel Mel.

- Csak nem igazam volt? – kérdezte nevetve Steph, mire Lini vigyorogva bólintott. – Jujj de jó, és hány hetes?

- Pár napja léptem át a 12.-et – válaszolta, majd szégyenlősen a nyakamhoz bújt.

- Babát vársz? – kérdezett rá Mel, majd miután helyeslően bólintottam szinte sikítva a nyakunkba vetette magát. Ezután mindenki gratulált nekünk, majd mindenfélét kérdezgettek, amire Lini persze készségesen válaszolt.

- Megnézhetem anya azt, amit kaptál? – kérdezte Steph, mire ő a kezébe adta. – De cuki ez a vers – nézett ránk mosolyogva.

- Mi az? Olvasd fel – kérte Fabi, aki a másik oldalamon ült.

- Látjátok ma ismét eljöttünk hozzátok

nem lenne baj, ha egy széket hoznátok

szépen leülnétek és úgy hallgatnátok

Mi az, amitől tátva marad a szátok!

Kedves szülő most bejelentést teszünk

miszerint nemsokára már hárman leszünk

tán ez az amit tőlünk zokon nem veszel

merthogy nemsokára nagyszülő leszel!

- Nagyon aranyos – mosolygott Mel is.

- Jajj, hogy én mennyire boldog vagyok – ölelte meg még egyszer anya Linit is és engem is.

- Mennyi ideig tart még? – álltam fel idegesen, majd járkálni kezdtem a szobában.

- Nemsokára – tette a kezét a vállamra Steph. – Nyugi öcsi, nem lesz semmi gond. Mindketten erősek, és küzdeni fognak az életükért.

- Sebastian – lépett be a szobába Lini orvosa. – Megszületett a fiatok.

- Ugye mindketten jól vannak Peter? – kérdeztem. – Mi volt a baj, ami miatt nem lehettem bent?

- Persze, jól vannak – nyugtatott meg, mire végre fellélegezhettem. – A baba nyakára rátekeredett a köldökzsinór ezért kellett sürgősen megcsászározni Elinát. De nyugodj meg, semmi gond nem volt ezután már.

- Mikor láthatom őket?

- Pár perc múlva behozzák ide mind a kettejüket – mosolygott, majd körbenézett a szobában lévőkön. – Viszont ne maradjanak sokáig a családtagok, ha kérhetem. Elinának és a kicsinek is pihenésre van szüksége.

 

- Természetesen doktor úr, mi csak szeretnénk látni őket – mondta anyám megnyugtatva a dokit.

- Rendben – bólintott, majd rám nézett. – Megmondanád milyen nevet adtatok a kicsinek?

- Oliver Norbert Vettel – mondtam büszkén. Mikor megtudtuk, hogy fiunk lesz, akkor kértem meg Linit, hogy hadd legyen a baba második neve Norbert édesapám után, és ő örömmel egyezett bele. Bár elég későn tudtuk meg, hogy fiú lesz, mivel kissé szégyenlős volt a drága. És persze nem is lehettem ott akkor Linivel, mivel épp Michaellel voltunk egy általunk rendezett versenysorozaton. De Lini így is frappánsan megoldotta, hogy tudassa velem.

- Otthon minden rendben?- kérdeztem Michaelt, miközben épp ebédelni mentünk.

- Persze – mosolygott. – A srácokat folyamatosan viszem versenyekre, és elég ügyesek eddig.

- Csodálkozol? – nevettem el magam. – Hétszeres világbajnok vagy, a sportág legnagyobbja, még szép, hogy a srácaid örökölték a tehetséged.

- Te sem vagy épp kispályás Seb – veregetett hátba. – Majd megnézzük a te fiad, hogy boldogul a gokarttal.

- Már, ha fiú lesz – sóhajtottam. Igazság szerint mindig is reméltem, hogy az első gyermekem fiú lesz, de egy lánynak is örülnék természetesen.

- Még mindig nem mutatta meg magát? – csodálkozott el Michael. – Pedig már a nyolcadik hónap elején van Lina nem?

- De igen – bólintottam. – Ma délelőtt ment dokihoz, remélem már megtudta. Csak kár, hogy nem lehettem most vele – mondtam, majd éreztem, hogy a telefonom rezgett a zsebemben. Elővettem és egy MMS üzenetet jelzett Linitől. Megnyitottam és amint megpillantottam a csatolt képet felderült az arcom.

- Na? – nézett rám mosolyogva Michael. – Kiderült?

- Igen, ezt nézd – fordítottam felé a képet, amin Lini a pocakját fogja, amire ráfestette kékkel a BOY feliratot.

- Szóval akkor Oliver Norbert Vettel – szakított ki a gondolataimból Peter, aki a kezében lévő papírra írta a fiam adatait. – Született 2015. március 5.-én, 16 óra 38 perckor, 3350 grammal és 54 centivel.

- Édes Isten – sápadt el anya.

- Mi a baj? – fogta meg a kezét Fabi.

- Eszembe se jutott, hogy ma 5.-e van – suttogta, mire nekem is leesett mire gondol, és a testvéreim arckifejezéséből ítélve ők is rájöttek már.

- Ma lenne apa születésnapja – mondtam Peternek, aki kérdőn tekintett rám.

- Értem – bólintott, majd az ajtó felé indult. – Mindjárt hozzák Elinát és Olivert.

- Köszönöm – biccentettem neki, ő pedig elment.

Tíz perc múlva először Linit tolták be, majd két ápoló óvatosan átemelte az ágyára, amin már félrehajtottam a takarót. Megköszöntem nekik, majd miután beállította az egyik az infúziót el is mentek. Megigazgattam a takarót Linin, végigsimítottam békésnek tűnő arcán és egy óvatos csókot nyomtam az ajkaira.

Pár perccel később aztán a fiamat hozta egy nővér a karjain, majd rám mosolygott és óvatosan a kezembe adta az apró babát és ki is ment a szobából, magunkra hagyva minket. Leültem a székre, hogy mindenki közelebb tudjon jönni és láthassa Olit. Finoman végigsimítottam a puha kis pofin, mire kinyitotta a szemeit és mi megpillanthattuk azokat a kék szemeket, amik mindig is visszanéztek rám akárhányszor tükörbe néztem.

- Tündéri – sóhajtott fel anya, mire rá néztem és mosolyogva a kezébe adtam az unokáját.

Még egy fél órát maradtak, majd miután mindenki kigyönyörködte magát Oliverben el is mentek, hogy Liniék tudjanak nyugodtan pihenni. Mivel Lininél még tartott az altató hatása, ezért lefeküdtem a mellette lévő ágyra és a mellkasomra fektettem Olit, és betakartam, majd még a kezeimmel is átöleltem, nehogy leessen. Óvatosan cirógattam a buksiját, az arcocskáját vagy épp a hátát, de el nem aludt. Kék szemeivel kitartóan fürkészte arcomat.

- Olyan szépek vagytok így – szólalt meg egyszer csak Lini, mire rákaptam a tekintetem. Arcán boldog mosoly ült. Óvatosan felültem, Olit betettem az ágyába, majd Linihez léptem.

- Nagyon szeretlek – csókoltam meg. – Köszönöm neked ezt a kis csodát.

- Én is szeretlek – próbált felülni, mire megfogtam a hátánál és a kezénél és felültettem, mögé pedig párnákat helyeztem, hogy kényelmes legyen neki. – Idehozod?

- Persze – feleltem, majd Olihoz léptem, felvettem és Lini karjába tettem.

- Annyira szép vagy – suttogta neki könnyes szemmel, mire Oli sírni kezdett. – Éhes vagy? – kérdezte tőle, majd nekiállt megetetni kisfiunkat, aki mohón kezdte magába szívni a tejet. Elbűvölten néztem őket.

- Alig várom már, hogy otthon legyünk – mondtam miután Oli jóllakott, meg is lett büfiztetve, majd elaludt én pedig Lini mellé feküdtem, aki a mellkasomra hajtotta a fejét és úgy nézte a fiunkat.

- Én is – sóhajtott fáradtan.

- Fáradt vagy? – simogattam a haját. – Amúgy kíváncsi leszek tetszeni fog-e Olivernek a szobája.

- Kicsit, igen – mondta, majd az egyik kezét a feje alá tette és lehunyta a szemét. – Egyébként pedig, nem nagyon fogja felfogni egy darabig milyen a szobája. De biztosan tetszeni fog majd neki később. Alszok még egy kicsit nem baj? – kérdezte és ásított egyet.

- Aludj nyugodtan, én itt leszek – biztosítottam, majd hallgattam éltem két legfontosabb személyének a szuszogását, miközben visszagondoltam arra, mennyit szenvedtünk Oliver szobájával.

- Nem akarom, hogy kék legyen – fintorgott Lini a festékboltban a színmintákat nézegetve. – Az olyan sablonos, hogy fiúnak kék legyen a szobája. A miénknek nem olyan lesz.

- Ebben egyetértünk – mondtam, a könyvet lapozgatva, amiben a minták voltak. – De akkor milyen legyen?

- Ez a világos krémszín tetszik – mutatott rá egyre.

- De ez nem lányos? – néztem rá kérdőn. Tanácstalanságunkat látva az egyik eladó a segítségünkre sietett.

- Segíthetek? – kérdezte kedvesen. – Kisfiú vagy kislány lesz?

- Igen, köszönjük – hálálkodtam neki. – Fiú szoba készül majd, viszont kéket nem akarunk, és a páromnak ez tetszik – mutattam a Lini által kiszemeltre. – Bár szerintem ez lányos.

- Nem feltétlenül – nézett a mintára a fiatal srác. - Magában igen, viszont egy sötétebb színnel párosítva már nem az. Ehhez mondjuk ezt a sötétbarnát tudnám ajánlani – mutatott egy másik színre.

- De ez így nem túl sötét? – kérdezte Lini kételkedve abban, hogy a festéket ma el tudjuk intézni.

- Nem – felelte a srác, majd elindult a pult felé és egy könyvet vett elő, amit fellapozott és elénk tette. – Ezek itt szobaminták. Sokan választják mostanában ezt a megoldást – bökött rá az egyik képre. – Ennek az a lényege, hogy a szoba színe kétféle lesz, és az egyik színű lesz két szomszédos fal, míg a másik színt a másik kettőre viszik fel. Ezután, már csak azt kell eldönteni, hogy a bútorokat melyik színhez igazítva választják ki, de célszerű a világosabbhoz igazodni, mivel így nem lesz olyan sötét a szoba – magyarázta.

- Ez tetszik – nézett fel rám Lini a pocakját simogatva.

- Nekem is – mosolyogtam rá, majd én is végigsimítottam a kerek pocakon. – Körülbelül mennyi festék kell így?

- Két-két doboz elég szokott lenni – mondta, majd kilépett a pult mögül. – Sőt még szokott is maradni, és akkor később az esetleges hibákat is ki lehet javítani.

- Rendben, akkor azok lesznek, amiket mutatott – mondtam neki, mire ő bólintott és elindult a kért dobozokért. Kifizettünk mindent, majd haza indultunk.

Másnap reggel már a megbeszéltek szerint itt volt Tom és Emma is. Tom nekem segített, Emma pedig Linivel ment el bútorokat nézni. Velem akart, de meggyőztem, hogy nekem teljesen mindegy milyenek a bútorok, neki legyen jó, én megbízok az ízlésében.

Már előtte nap megbeszéltük, hogy az ajtótól jobbra lévő fal és az azzal szemben lévő lesz a sötétbarna, a bal oldali és az ajtó fala pedig krémszínű. Sőt, Tom mivel nagyon jól rajzol a bal oldali falra még egy macit is festett. Nagyon jól nézett ki.

A bútorokat másnap szállították ki, amik tényleg szépek lettek. Sima világos és egyszerű bútorok. Semmi hivalkodó, semmi túlzás. Tökéletes lett.

Lini körülbelül másfél órát aludt, ezalatt Oli is felébredt. Egy nővér segítségével én magam fürdettem meg. Alig mertem megfogni, nehogy túl erősen nyomjam meg valahol, vagy leejtsem. Itt meg még a bőre is vizes, csúszós volt. Lini nagyokat nevetett rémült arcomon, de Oli élvezte a vizet. Ezután tiszta pelenka került ré, majd egy rugdalózó és átadtam Lininek, hogy etesse meg. A nővér már kiment, így már csak hárman voltunk a szobába. Annyira boldog voltam, hogy végre megszületett a fiam, hogy az valami elmondhatatlan.

Miután Oli újra elaludt, Linivel még halkan beszélgettünk egy kicsit, de hamar elnyomott mindkettőnket az álom. Kimerített ez a nap mindkettőnket.

Arra ébredtem, hogy Lini felkel mellőlem. Azt hittem Olit kell újra megetetnie, ezért én is felültem, hogy segítsek majd neki visszafeküdni, de ahogy körbepillantottam nem a kórházi szobát láttam, hanem Lini szobáját. És akkor rájöttem mindenre. Csak egy álom volt minden!