BUÉK!

Halihó!

Boldog  Új Évet kívánok mindenkinek! :)

Friss holnap estefelé várható :)

Puszaa :)

17-18. rész

Halihó! 

Mivel nem leszek itthon szinte egész nap, ezért felteszem nektek inkább most az ígért dupla részt :)

Az előző részhez nagyon szépen köszönöm a hozzászólásokat, igazán boldoggá tettek :)

Boldog karit még egyszer! :)

Puszaa

17. rész

- Ha megpróbáljátok megmenteni, csak még több fájdalmat okoztok magatoknak is, és másoknak is. Nem érdemli meg. Vezekelnie kell, és a halál ehhez kevés – kacagott fel újra Robert, mi meg döbbenten meredtünk rá. Egyszerűen fel nem tudtam fogni, egy emberbe, egy orvosba, akinek lételeme a gyógyítás, hogy férhet ennyi gyűlölet. Hanna is remegve próbálta lefeszegetni Robert kezeit a derekáról.

- Mit tettél vele? – próbált meg újra kiszabadulni kezeink közül Ryan, de erősen tartottuk. Nem szerettem volna, ha még ő is bajba keveredik.

- Jól jegyezd meg – nézett most a szemembe ez az őrült. Jobb szót egyszerűen nem tudok rá. – Ha nem akar magának rosszat, elmegy innen, és elfelejti őt. Nem szolgált rá a szerelmére – Mondta, majd megfordult és bement egy szobába. Még hallottuk, ahogy kattan a zár.

Csalódottan tértünk haza Svájcba, de ezúttal anya, apa és Fabi is jött velünk. Úgy döntöttek eljönnek velem a következő futamra Indiába. Miután Heppenheimben összeszedtük a cuccainkat indultunk is. De előtte Ryan hívta a rendőrséget, akik rövid időn belül ki is érkeztek és letartóztatták Robertet. Nekik sem mondott semmit. Csak azt hajtogatta, hogy nem fog emlékezni semmire. Egyszerűen el nem tudom képzelni mire gondolhat, amikor ezt mondja. Az egész életéből nem fog emlékezni semmire, vagy csak a szellemként töltött időre. De ha már választani kéne, akkor az egész élete maradjon feledésben. Nem tudnám elviselni, ha mindenre emlékezne csak a velem töltött időre nem.

Este nyolc volt már mikor hazaértünk. Heikki és Ryan nem jöttek velünk, hanem taxival mentek haza zürichi otthonukba. Mi pedig elindultunk Wollerauba. Hiányzott már Emily, pedig most csak egy napot voltam távol. Megint elviselhetetlen lesz az a két hét, míg megint lesz egy kis időm hazajönni. De legalább most egy kicsit velem lesz a családom.

Izgatottan nyitottam ki a bejárati ajtót és már köszöntem volna Emilynek, azonban eszembe jutottak a szüleim és az öcsém. Ők nem tudnak róla, és elég furán venné ki magát, ha most köszönnék a nagy semminek. Mármint annak a semminek, amit ők látnak. Em amint meglátott már futott is volna hozzám, azonban szerencsére ő is időben észrevette a vendégeket. Fabi mivel már első látásra beleszeretett a házba most örömmel rohant már fel is az emeletre. A csomagjai nélkül.

- Öcsi állj csak meg – szóltam utána, mire a lépcsőfordulóból nézett vissza rám. – Az, hogy elintéztem, hogy több mint egy hétig ne kelljen suliba menned még nem azt jelenti, hogy a csomagodat is én fogom utánad cipelni – mutattam a sporttáskára, meg a hátizsákjára, amit a lépcső mellé dobott le.

- Jól van, na – morogta, majd lebattyogott, felkapta a cuccait és már ment is vissza. – Amit kinéztem szobát, ott leszek – kiáltotta még le, majd csak az ajtó csapódását hallottuk. Mosolyogva csóváltam meg a fejem, majd szüleim felé fordultam, akik szintén csak kuncogtak a nevelési kísérletemen.

- Összeütök valami vacsorát – mondta anya, és már el is indult a konyha felé. – Mit szeretnétek enni?

- Valami csirkéset – válaszoltam, majd megfogva a táskámat, meg szüleimét is a lépcső felé indulok. – Felviszem a cuccotokat, meg kipakolok – szóltam még vissza, majd felmentem. A szüleimnek szánt vendégszobába bevittem a csomagjaikat, majd a sajátomba siettem. Ott szinte azonnal megjelent Emily, aki rögtön az ágyra vetette magát és a lábát lóbálva hívogatóan tekintett rám. Lehajoltam, és ajkamat a lányéra tapasztottam. Mikor Emily karjai a nyakam köré fonódtak, kiegyenesedtem, magammal húzva őt is. Átölelte a derekamat, és lassú, szerelmes táncba kezdtünk, igaz semmi zene nem szólt, de ez minket nem igazán zavart.

- Annyira hiányoztál – suttogta a számba. – Megtudtatok valamit?

- Ne most – kértem halkan. – Majd később – mondtam és lassan az ágy felé kezdtem araszolni. – Megőrjítesz – nyögtem, majd végigdöntöttem az ágyon.

Emily keze a pólóm alá kúszott, végig simította hátamat, hasamat, és közben kéjesen hozzám simult. De én már nem elégedtem meg ennyivel, egy mozdulattal kibújtam a fekete pólóból, majd Em ruháját cipzáraztam le, hogy válláról lecsúsztatva a ruhát, csókolhassam fehér bőrét. 

- Seb – nyitott be a szobába anyám, majd, ahogy megpillantott döbbenten tekintett rám, és a szívére szorította a kezét. – Úristen, te mit csinálsz?

- Nem látszik anya? – kérdeztem tőle elpirulva, megfeledkezve róla, hogy anyám nem látja Emilyt.

- Már megbocsáss fiam – kezdte anya felháborodva. – De az ilyesmit nem egyedül szokták csinálni. Illetve abban a helyzetben, amiben most te vagy kéne egy másik fél is – magyarázta én pedig egyre kínosabban éreztem magam. Nem elég, hogy az anyám rajtakapott egy ilyen helyzetben, ráadásul még komplett idiótának is tart, mert nem látja a szerelmemet, pluszba még fel is akarna világosítani szexuális téren, pedig tudhatná, hogy ezzel már igen elkésett.

- Nem láthatna esetleg? – szinte még én is alig hallottam a saját hangom annyira halkan kértem Emily segítségét, de tudtam, hogy ő amúgy is hall és tud mindent, ami a ház falain belül történik.

- De hogyan? – hallottam kétségbeesett hangját magam mellől. – Csak te láttál eddig.

- Koncentrálj erősen – kérleltem esdekelve. Csak ő tudja bebizonyítani, hogy nem vagyok bolond, aki egyedül akar szeretkezni. De utólag lehet nem volt a legokosabb döntés, hogy az ő segítségét kérjem. Emily behunyta a szemét, és koncentrált. De állítása szerint nem érzett semmi változást, így kinyitotta szemét, és anyámra nézett. De ő egyenesen a szemébe nézett, és tátott szájjal bámult rá.

- Sebastian – kiáltott fel, majd újra csak a szívéhez kapott. – Hogy került ide ez a nő?

- Anya – mentem oda hozzá és a vállára tettem a kezem, hogy ezzel is próbáljam megnyugtatni. – Ő itt Emily. És szeretem őt.

- Hogy került hirtelen ide? – ismételte meg a kérdést feldúltan.

- Mindig itt van, de csak én láttam eddig – feleltem.

- Te megbolondultál – nézett rám hitetlenkedve. – Nem lehetsz egy szellembe szerelmes – csattant fel mire Emilyt mintha áramütés érte volna összerándult, majd a következő pillanatban eltűnt. Körbefordultam, de nem láttam sehol sem Emilyt.

- Emily! – kiáltottam. – Emily! Kérlek ne tűnj el megint!

18. rész

Anyámra néztem, majd dühösen kirohantam a szobából. Futottam végig a folyosón, egy nadrágban, mert még a pólómat se volt időm visszavenni.

- Emily! – kiáltottam, ahogy leértem a földszintre, de rohantam is tovább az udvar felé. Azt tudtam, hogy a hátsó udvar felé még ki tud menni, de a kerítésen túlra már nem. Bár ez nem sokat számít, ha ő nem akarja, hogy lássam, akárhol lehet. Nagy lendülettel kivágtam az ajtót, és megcsapott a kinti fagyos hideg. Hirtelen belenyilallt mellkasomba a fájdalom, ahogy kapkodva a jeges levegő eljutott tüdőmig, de most nem foglalkoztam vele. Kirohantam az udvarra, és csak futottam, miközben a Em nevét kiáltottam. Rohantam a kerti szobrok között, el a télire letakart rózsafák mellett, az üresen árválkodó pad előtt. Csak futottam, és közben magamban fohászkodtam. De Emily nem volt ott. Körbefordultam a kertben, de nem láttam őt. Tanácstalanul megfordultam, és még egyszer körbenéztem. Egyedül voltam.

- Emily – suttogtam, és szemeimből kibuggyantak az első könnycseppek. Most nem érdekelt, hogy a férfiak nem sírnak. – Emily. Szeretlek, kérlek, gyere vissza hozzám.

Ott álltam a kert közepén, de hiába forogtam, nem volt rajtam kívül más az udvaron. Kezembe temettem arcomat, és lerogytam a hideg kőre. Lábamat szinte égette a hideg kő, és tudtam, fel kéne állni, de nem volt hozzá erőm. Erre vártam, erre a napra, hogy végre újra együtt legyünk. És most minden elveszett. 

- Gyere – suttogta egy hang, majd két kéz érintését éreztem a vállamon. Ijedten kaptam fel fejem, és egy barna szempárba pillantottam.

- Emily – öleltem át a derekát. – Visszajöttél? – kérdeztem elcsukló hanggal.

- Hívtál – suttogta Emily, mellkasomhoz bújt, és nyakamba fúrta a fejét. 

- Jó hideg vagy – szipogta, és éreztem, hogy melegszek fel a karjában.

- Még jó, hogy nem meleg – nevetettem fel, de a hangomban nyoma sem volt a vidámságnak. – Nem úgy gondolták – néztem rá. – Csak meglepődtek.

- Igen, tudom – felelte Em, és közben felértünk az emeletre.

Egyre szorosabban fogtam át derekát, és egyre közelebb húztam magamhoz, míg végül már nem tudtam, hol kezdődik a nő, és hol ő maga. Lehajoltam, és gyengéden a szájához érintettem ajkam. Kezem kissé feljebb csúszott Emily hátán, és ő majd elolvadt. Em ajka szétnyílt, hogy beengedje az erőteljes nyelvet, karjait a nyakamra fonódtak, hogy egyik kezével a szőkés hajamba túrjon. Lábujjhegyre állt, hogy még közelebb lehessen hozzám. Mikor a szám a nyakára kúszott, kéjesen hajtotta hátra fejét, és nyögött fel. Tudtam, hogy bolondság, amit teszek, annak fényében, hogy itt a családom, de az eszem valahol másutt járt. Elborított a kéj, és már nem tudtam tisztán gondolkodni. Mint egy tollpihét kaptam fel, majd végig siettem vele a folyosón. Emily a nyakamat csókolta, és dugta be kezét a mellkasomhoz. Egy pillanatra összerezzentem, és még szorosabban fogtam. Mikor aztán leraktam a hatalmas ágy előtt, a lábai megrogytak. De erős kezek ölelték. Sötét volt, csak a hold világított be az ablakon, de az éppen csak arra volt elég, hogy kivegyük egymás testének körvonalát. Emily nem bírta megállni, hogy ne simítson végig mellkasomon, hogy szájával ne érintse meg a mellbimbómat. Felnyögtem, majd Emilyt magamhoz húztam, és a szájára tapasztottam ajkaimat. Közben kezem a ruha cipzárjával bíbelődött, és még szerintem Emet is meglepte, milyen gyorsan hullott le róla ruhája. Keze most az övcsatomat nyitotta ki, hogy aztán a nadrág is a földre essen, követve a már előzőleg ott heverő ruhadarabokat. Emily élvezettel csúsztatta kezét fenekemre, és nem maradt el a válaszom sem. Egyik kezével magamhoz húztam, míg a másikkal mellét simogattam. Emily hangosan felnyögött, mire hátráltam egy lépést, magammal húzva Emet, és a következő pillanatban, már az ágyban feküdtünk. Mellette feküdtem, és simogattam, csókoltam minden porcikáját.

- Kérlek – suttogta Emily. – Kérlek, gyere. 

Fölé gördültem, és ő készséggel fogadott magába. Minden mozdulatom maga volt a gyönyör. Éreztem, hogy Em is alig bírja türtőztetni magát, így ő kezdte el fokozni a tempót. Felemelte csípőjét, hogy még mélyebben magában érezhessen, és sikoltva kapaszkodott a vállamba. A kielégülés maga volt a mennyország, főleg mikor éreztem, hogy Emily is velem szinte egyszerre ér a csúcsra. Lihegve csillapodtunk le, és Emily szorosan hozzám bújt.

- Köszönöm – suttogta alig hallhatóan, de így is meghallottam.

- Csodálatos vagy – simogattam meg az arcát.

- Maradsz még velem egy kicsit? – kérdezte alig hallhatóan.

- Hát persze – feleltem. – Egy kicsit még igen, de tudod, hogy le kell mennem.

- Igen, tudom – nézett rám, majd egy apró csókot nyomott a számra és a mellkasomra hajtotta a fejét. – Szeretlek.

- Én is szeretlek téged – csókoltam a hajába. – De éhes vagyok – nevettem el magam. Azonban a vacsora elmaradt, mivel hamarosan elaludtam.

Már késő délelőtt volt, mire felkeltem. Akkor is leginkább az éhség ébresztett fel. Felöltöztem, és álmosan, ásítozva botorkáltam le a lépcsőn. Küldtem egy mosolyt, a PS játékon szenvedő öcsimen nevető szerelmem felé, majd a konyhába mentem. Miután nem találtam ott senkit, megpakoltam egy tányért, és visszatértem a nappaliba. Ám ekkor már ott ült anya is. Megálltam egy pillanatra, majd határozottan lehuppantam a kanapéra, és enni kezdtem.

- Seb – szólalt meg  anya. – Beszélnem kéne veled.

- Hallgatlak – emeltem fel a fejem dacosan, de tovább falatoztam.

- Nagyon meglepődtem tegnap este – kezdett bele anya. – Először azt sem tudtam, hogy mi folyik ott bent. Csak azt láttam, hogy a semmivel csókolózol, de aztán rájöttem, hogy nem vagy egyedül. Meg kell, hogy érts engem. Csak egyszerűen meglepődtem. Nem is gondoltam, hogy egy szellem jár ide vissza éjjelente, akibe te beleszeretsz.

- Nem jár vissza – mondtam. – A ház fogja. Ő sem érti miért. És nem emlékszik semmire. Sem a halálára, sem másra. Vagyis igazából nem is halt meg. Nem tudta, hogy lehet az, hogy én láttam őt, és azt sem értette, hogyan volt képes megérinteni. Előtte még nem történt vele ilyen.

- De mégis hogy lehet ez? – kérdezte anya.

- Nem tudom, ahogy senki sem. Már beszélgettünk erről, de nem jutottunk semmire. És sajnálom, ha csalódást okoztam neked, nektek, de nem mondok le Emilyről, és még mielőtt közölnétek velem, hogy ő nem hús-vér ember, elárulom, hogy tudom. És nekem elég ennyi.  Boldog vagyok vele. Nem akarok mást, csak őt. Én sem hiszem el, ami velem történik, és ha más mondaná, biztosan kinevetném, de te is láttad, tehát vagy mindketten megbuggyantunk, vagy léteznek olyan hatalmak, melyekről még halvány fogalmaink sincsenek.

Boldog Karácsonyt!

Halihó! 

Nos karácsony van, és ugyan a szavazás alatt úgy döntöttetek, hogy a Bár valóban léteznél-ből kértek dupla részt, most még sem azt hozom. Sokáig csak 1-2 szavazat volt ez és egy Seb-Emily jövőbeli novella között, úgyhogy azt is megírtam, ha netalántán úgy adódik. Szóval most azt olvashatjátok majd, de persze holnap jön a dupla rész :)

Boldog Karácsonyt! 

Boldog Karácsonyt, avagy gyere haza karácsonyra!

Egy csésze gőzölgő teával a kezemben lépek az ablakhoz. Odakint a nap már lenyugodni készül, miközben nesztelen hópelyhek lepik be a tájat. Az utca csendjét hógolyózó, szánkózó, vagy hóembert építő gyerekek boldog kacagása töri meg. A szemközti házak ablakából szebbnél szebb színekben pompázó karácsonyfák fénye ragyog. A szeretet ünnepe köszöntött ránk. Öregek és fiatalok egyaránt türelmetlenül várják az estét, amikor a közös vacsora után díszes csomagolásba rejtett ajándékokkal lephetik meg egymást. Boldogan, kíváncsian szaggathatják szét a papírt, hogy végre megcsodálhassák mivel is lepték meg őket szeretteik.

Idén már én is ebben a mámorban úsztam. Nyüzsögtem, fel-alá szaladgáltam, azt akartam, hogy minden tökéletes legyen. A legszebb fa, a legszebb díszítés, a legszebb ajándék… a legszebb karácsony. Bár a tavalyit semmi nem múlhatja felül, akármennyire is kezdődött minden pocsékul. Akkor úgy volt nem lesz kinek fát díszíteni, nem lesz kinek ajándékot venni, nem lesz kivel örülni. A szoba, a lakás sötét volt és üres nélküle. Azt hittem nem lesz fa, mely ragyogott volna a fényektől, nem lesz ünnepi vacsora, melyet boldogan fogyasztottak volna el, nem lesz ajándék, mivel nem lesz kinek adni. Csak a magány volt. És az emlék, hogy mennyire elszúrtam mindent.

„Akkor lépett Ő az életemben, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, mikor a legjobban el voltam veszve. Megnevettetett, boldogságot és célt hozott az életembe. Mellette a legnagyobb akadályt is könnyedén, észrevétlenül vettem. Megkaptam az igaz szerelmet, melyre oly sokáig vártam. Ott volt Ő a gyönyörű mosolyával, selymes, puha bőrével, lágy, kedves érintésével. Érzéki, elragadó, olykor tüzes tekintetével és elragadó lényével. A valóra vált álom volt Ő. Egy pillanat alatt magával ragadott, és őrülten szerelmes lettem. Olyannyira szerettem és még mindig szeretem, mint előtte még senkit, és ahogy soha senkit sem fogok. Megadta számomra ezt a csodálatos érzést, melyre oly sokáig vágytam: a boldog szerelem érzését. Egy álom volt vele az élet, minden nap ajándék, amit vele tölthettem. Ám vak voltam. Biztonságban éreztem magam és nem vettem észre, hogy napról napra egyre távolodtunk egymástól.

~ ~ O ~ ~

Emily lassan letörölte könnyeit, és az ajtó felé nézett. Hallotta, hogy férje az előszobában szöszmötöl, ahogy a fogasra akasztja kabátját, majd ahogy a konyha felé indult. Lélegzet visszafojtva várt, míg a férfi belépett a konyhába. A konyhába, ahol ő már teljes egész négy órája várta.

- Szia, Em – lépett be Sebastian, aztán meg is állt, és a szépen megterített asztalra nézett. A nászajándékba kapott étkészletre, melyet csak különleges alkalmakkor vettek elő, a két gyertyatartóra, melyekben egy-egy szál, hosszú, vékony, vörös gyertya várta, hogy végre hasznát vegyék. Nem kellett a tűzhely felé nézzen, hogy érezze kedvenc ételének pompás illatát, és csak egy pillantást kellett vessen felesége vörös szemeire, hogy tudja, ez az este nem úgy sikerült, ahogy az asszony eltervezte.

- Vártál? – próbálta meg oldani a feszültséget, de Emily nem válaszolt, csak vádlón nézett rá. Seb nem emlékezett rá, hogy megbeszéltek volna valami programot erre az estére, és most vadul törte a fejét, hogy vajon mit is felejthetett el. De mivel semmi nem jutott az eszébe, lassan, de biztosan, kezdett dühös lenni. Nem elég, hogy a versenyről versenyre, egyfolytában bizonyítania kell, még itthon sincs nyugta.

- Halljam, mit felejtettem el? – ült le a lánnyal szemben, és kérdőn nézett rá. De Emily még mindig nem szólt egy szót sem, csak felállt, egy tányér forró levessel tért vissza, majd egy kis csomagot rakott le férje elé.

- Boldog Házassági évfordulót, Seb – mondta, majd távozott.

Seb elképedve bámulta a kis dobozt, és már tudta, hogy végzetes hibát követett el. Hogyan is felejthette el? Hiszen pár napja még Ryan is megemlítette. Hát ezért volt a díszes teríték, a kedvenc étele, és ezért várta őt Emily. Nehézkesen felállt, és a lány után indult, de sehol nem találta. Végül a fürdőben akadt rá. Be akart nyitni, de az ajtót zárva találta. Évek óta nem történt ilyen, hogy Emily magára zárta az ajtót. Seb bármikor bemehetett hozzá, és hányszor de hányszor fürödtek együtt, hogy aztán szerelmeskedésbe fulladjon a tisztálkodás. Mélyet sóhajtott, majd fáradtan megszólalt.

- Ne haragudj – kopogtatta meg az ajtót. – Nincs mentségem.

Választ nem kapott, így folytatta.

- Tényleg nagyon sajnálom, hogy elfelejtettem. Bármit megteszek, hogy jóvátegyem.

Bentről még mindig nem kapott választ, és újra csak harag kerítette hatalmába.

- Ne légy már ilyen, Emily! – vágott az ajtóra mérgesen. – Fáradt vagyok. Egész nap lótottam, futottam, és amikor hazajövök egyáltalán nem egy megsértődött feleségre vágyom.

- Én pedig egész nap főztem, és készülődtem, te pedig csak késő éjjel jössz haza! Szerinted, én mit érzek? Már semmit nem jelentek neked? Eszedbe sem jutok! – hallatszott ki Emily hisztérikus hangja.

- Ez nem igaz, te is tudod! – vágott vissza Seb, majd fáradtan megsimította homlokát. – Kérlek, ne veszekedjünk – tette hozzá békülékenyen.

- Nem én akartam veszekedni! – hallatszott még mindig az ajtó mögül Emily hangja.

- Hát én sem, azt elhiheted!

- Akkor nem is tudom, hogy ki kezdett el üvöltözni!

- Hát én biztosan nem! – vágott vissza Seb, bár tisztában volt vele, hogy ez így nem teljesen igaz.

- Menj oda, ahol eddig voltál! Biztosan a szerelőiddel sokkal jobban érzed magad! 

- Tudod, hogy ez nem igaz! Miért csinálsz bolhából elefántot? – csapott Seb az ajtóra.

- Honnan tudhatnám? Soha nem vagy velem! Régebben napközben hazatelefonáltál, kedves voltál, ha volt egy kis szabadidőd, hazaugrottál. Most pedig ki tudja, hol töltöd az estéidet! A héten még nem volt olyan este, hogy együtt vacsoráztunk volna! Már csak egy bejárónő vagyok neked, aki főz, mos, takarít, és akit néha kielégítesz az ágyban, bár egyre ritkábban van ehhez is kedved!

- Mit nem lehet azon érteni, hogy fáradt vagyok!? – dühöngött tovább Seb.

- Ha olyan fáradt lennél, akkor most nem üvöltöznél az ajtó előtt! – jött a csattanós válasz.

- Igazad van, megyek és lezuhanyozom a vendégszoba melletti fürdőben, aztán aludni megyek.

Seb hátraarcot csinált, és már el is indult a másik fürdő felé.

Emily sokáig zokogott a fürdőben. Tudta ő, hogy Seb fáradt, és hogy minden nappal több a munkája, mégsem tudott szabadulni a gondolattól, hogy férje megcsalja. Ugyan mi más magyarázat lenne arra, hogy már szinte nem is beszélgetnek. Egyre ritkábban szeretkeznek, és ha Seb otthon is van, legtöbbször telemetria adatokat elemez késő estig. Ő pedig közben egyre magányosabb. Seb nem akarta, hogy dolgozzon, mondván majd lesz éppen elég dolga, ha megjönnek a gyerekek, de a csemeték egyelőre várattak magukra. Talán ezért is volt Emily még idegesebb. Gyereket szeretett volna, de ahányszor mostanában együtt voltak, az lett volna csoda, ha ez sikerül. Pedig szerette a férjét, és mindent megadott volna neki, csak látta volna, hogy egy kicsit szüksége van rá. Hogy egy kicsit is örül a figyelmességeinek. De Seb csak egykedvűen mászkált a házban, és Emily tudta, gondolatban máshol jár.

Már késő éjjel volt, mikor Emily kijött a fürdőből. Óvatosan lépkedett végig a szobán, és bújt be Seb mellé a közös ágyba. Elemi erővel tört rá a magányosság. Egy pillanatig elgondolkodott rajta, hogy férjéhez bújik, de az hátat fordítva aludt, elárulta egyenletes szuszogása, így ő is hátat fordított, és az ablakon keresztül a hold sápadt fényét figyelte. Mennyire szerette volna, ha Seb egyszer csak megfordul, és átöleli. Szerelemes szavakat suttog a fülébe, és ő boldogan simul hozzá. Olyan régen volt, mikor utoljára érezte, hogy a férje valóban szereti. Talán elmúlt már? Talán Seb nem szereti már? Talán már valaki mást szeret? Csak még nem tudja, hogyan közölje, és ezért kerüli őt? Emily arcán lassan leperegtek a könnyek.

Seb hallotta, ahogy Emily csendesen végig jön a szőnyegen, egészen az ágyig. Legszívesebben villanyt kapcsolt volna, hogy végre megbeszéljék a dolgokat, de büszkesége nem engedte, így hát alvást színlelve feküdt tovább. Érezte, ahogy a lány könnyű súlya alatt megmozdul a matrac, és már erre is vágy éledt testében. Már bánta, hogy olyan dühös lett. Tudta ő, hogy elhanyagolja Emilyt, de a csapatnál nagyon sokan szinte emberfeletti teljesítményt vártak tőle. Mivel ő volt a híres Sebastian Vettel, úgy gondolták, mindent meg tud oldani. Pedig lassan már élőhalott volt, és lám, még a házassága is megsínyli munkamániáját, és büszkeségét. Már épp Emily felé akart fordulni, mikor érezte, hogy a lány hátat fordít neki. Szíve összeszorult. Talán Emily már nem is szereti. Talán már nem is kívánja. Lehet, hogy van neki valaki más? Régebben néha meglátogatta napközben a munkahelyén, de mostanában már be se néz hozzá. Az is igaz azonban, hogy erre ő kérte meg, hogy a főnökei ne nézhessenek rá rossz szemmel.

Hallgatta a lány lélegzését, és arra gondolt, milyen régen is volt, mikor nem tudtak úgy elaludni, hogy ne szerették volna egymást előtte önfeledten, sokszor hajnalig. Hogy még reggel is úgy ébredtek, hogy egymást ölelik szorosan. És tessék, most már hátat fordítanak egymásnak a hitvesi ágyban. Mi ez, ha nem a vég?

Emily korán felkelt, és a konyhába sietett. Minden reggel ő készítette el Seb reggelijét, de most férje megelőzte. Seb már a konyhaszekrényben kutatott, mikor ő kócosan, álmos szemekkel megjelent.

- Mit keresel? – kérdezte bágyadtan.

- A kávét – morogta Seb. – Tegnap elfogyott, mondtam neked, ugye vettél? – nézett a lányra.

- Elfelejtettem – sápadt el Emily, és behunyta szemét. – Ne haragudj.

- Ne haragudjak? – fordult feléje Seb. – Semmi más dolgod nincs egész nap, mint a háztartás vezetése. Olyan nagy kérés, hogy legyen itthon kávé? Hiszen tudod, hogy minden reggel kávéval kezdem a napot! Mondd, mégis, mit csinálsz te egész nap? Hová költöd a pénzt, amit adok?

- Tessék? – hökkent meg Emily. – Hiszen te akartad, hogy ne dolgozzak, és most ezt vágod a fejemhez?

- Igen, én akartam, többek közt azért, hogy legyen kávé a szekrényben! – csapott az asztalra Seb. – Egész nap gürcölök, és ennyit nem érdemlek?

Emily nem tudott erre mit válaszolni. Természetesen Sebnek igaza volt, hiszen még szólt is neki előző nap, hogy vegyen kávét. De a házassági évforduló, és hogy minden tökéletesen sikerüljön, egyszerűen kiverték fejéből. Az ő bűne, és most Seb dühös. Lehajtotta fejét, és visszament a szobájába. Még hallotta, hogy becsapódik a bejárati ajtó, aztán csend lett. Seb elment. Talán örökre.

Megmosakodott, felöltözött, aztán elrohant a legközelebbi boltba. Teát, több csomag kávét vett, és mindent, ami eszébe jutott. Aztán összecsomagolta holmiját, és miután megmaradt pénzét a konyhaszekrényre tette egy búcsúlevéllel, elhagyta a házat.

Sebet egész nap lelkiismeret furdalás kínozta. Végül ebéd után nem bírta tovább, és hazament. Mivel ő volt a sztárpilóta, aki amúgy is minden nap reggeltől estig a gyárban van, hogy a mérnököknek és tervezőknek segítsen ez nem okozott problémát. Hazafelé először betért egy virágboltba, ahol hatalmas csokor rózsát vett, majd egy kisebb ékszerboltba, ahol egy gyöngysort nézett ki, és a hozzá tartozó fülbevalót. Igaz, hogy elfelejtette a házassági évfordulójukat, de még talán nem késő. Ma leülnek és nyugodtan fognak beszélgetni. Hitte, hogy még nem késő.

Amikor belépett a házba, azonnal tudta, hogy valami megváltozott. A csend más volt, mint amit megszokott. Egyenesen a konyhába sietett. A rózsacsokrot még mindig a kezében szorongatta, miközben a levelet olvasta.

Seb, szerelmem!

Tudom, hogy már nem szeretsz, és nem tudnám elviselni, hogy ezt halljam is tőled. Inkább elmegyek csendben, minden magyarázkodás, és vita nélkül. Soha nem akartam mást, csak téged. Nem voltam olyan jó feleséged, amilyet te megérdemelnél, ezért bocsánatodat kérem, de kérlek, ne haragudj rám. Remélem, boldog leszel, és nem haragszol rám.

Szerelemmel: Emily

Seb kezéből kihullott a rózsacsokor. Lábai felmondták szolgálatot, lerogyott a székre, és két kezébe temette arcát. Úgy érezte összedőlt a világ, és ő alatta fekszik tehetetlenül.

James Davidson leverte kabátjáról a havat, majd beljebb lépett a füstös csehóba. Elfintorodott a sok részeg alak láttán, de aztán utat tört magának a söntésig, ahol a pultra támaszkodott, és egy intésével magához rendelte a csapost.

- Whiskeyt! – kiáltotta, hogy túlharsogja a lármát.

A csapos bólintott, majd kétes tisztaságú pohárban eléje tolt egy meglehetősen szép adagot az aranysárga nedűből. Magabiztosan nyúlt az ital felé, és már előre élvezte az ízt, mely majd elönti, amikor végre szájához emelheti a poharat, de mielőtt ezt megtehette volna, a mellette ülő férfi a csaposnak kiáltott.

- Már megint itt van! – emelte fel az újságot, majd a söntés túloldalán álló felé mutatta a lapot. A The Sun volt, Jamesnek egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy ezt megállapítsa.

- Ugyan az? – vigyorgott a csapos.

- Ja. Nézd csak! Em, kérlek, gyere haza! Gyere haza karácsonyra! Aláírás: S. Már fél éve, mindig a szombati számban – dobta félre az újságot, és nyúlt söre felé. – Nem adja fel.

- Akárki is az a szerencsétlen, az a nő jól kibabrált vele – hajolt közelebb a csapos, és közben kiszolgálta egyik kuncsaftját. – Én bizony nem könyörögnék egyetlen nőnek sem hónapokig. Ha nem jön, hát úgy is jó. Majd lesz másik.

James közben újra szájához emelte poharát, de még mielőtt újat kortyolhatott volna belőle, kivágódott az ajtó, hideg szél söpört végig az ivón, miközben hópelyheket kergetett maga előtt. James önkéntelenül is az ajtó felé nézett, vajon ki lehet az, aki ilyen későn még a kocsmát választja az otthon melege helyett.

Az ajtóban, egy görnyedt alak állt. Testét elrejtette a hosszú szövetkabát, mely feje búbjától, cipője sarkáig elfedte. Nehézkesen közelebb tipegett a pulthoz. Néma csend volt az ivóban. Itt mindenki ismert mindenkit, ha nem is névről, de látásból. De ezt az alakot még soha nem látták.

Az alak a pultoshoz lépett, és közelebb hajolt.

James már nem figyelt a párbeszédre, újra itala felé fordult. Látott ő már sok koldust, és azzal is tisztában volt, hogy a kocsma tulajdonosa nem az a jótét lélek. Mire legközelebb visszanézett, már látta is, ahogy a csapos megrázza fejét, és az ajtó felé mutat. Még egy szegény ördög – gondolta, de nem mozdult, csak ült, és figyelte az alakot.

A köpenyes elindult az ajtó felé, de megtántorodott, és az egyik vendégbe kapaszkodott. Felemelte fejét, hogy bocsánatot kérjen, mire hátracsúszott kapucnija, így elővillant hosszú barna haja, és szép arca.

- Anderson? – kiáltott fel önkéntelenül is James, és a lányra meredt.

Emily ijedten kapta fel fejét, és nézett régi ellenségére, aztán érezte, hogy elsötétül a világ, és már nem érezte, hogy az a régi ellenség elkapja, és szorosan karjába zárja.

James Davidson idegesen sietett végig a Red Bull gyár folyosóján.. Ezerszer elátkozta az előző estét, mikor rátalált a lányra, de nem tehetett mást, mint szól Vettelnek. A bátyja tárgyalása óta nem találkoztak. Akkor tisztességesen viselkedett a sógorával együtt. Akkor ő segített nekik megtalálni a bátyja által elrabolt ügyvédnőt, aki egykor őt is elítélte. Mivel segített őt felmentették, és ez lepte meg igazán. És nem csak őt. Mindenkitől azt hallotta, hogy Anderson és Vettel személyesen beszélgetett el a bíróval az ő érdekében. Hát ezért is van ő most itt. Hogy törlesszen az adósságából.

Gyanakvó tekintetek kísérték útján, minden fej felé fordult. Legszívesebben hátraarcot csinált volna, de büszkesége nem engedte, hogy meghátráljon. Végre elérte az ajtót, melyen a tábla hirdette, hogy mögötte Sebastian Vettel szobáját találja, a Red Bull sztárpilótájáét. Kopogott.

A hang, amely a szabadot kikiáltotta, összetéveszthetetlen volt. Határozottan kinyitotta az ajtót, és belépett. 

Seb fáradtan dörzsölte meg szemeit, majd felült a kanapén, és végre felnézett az érkezőre. Először azt hitte, hogy rosszul lát. Pislogott egyet, majd megrázta fejét, és végre tudatosult benne, hogy valóban James Davidson az, aki előtte áll.

- Vettel – biccentett a férfi.

- James – viszonozta a másik. – Mi járatban?

James bajban volt. Hirtelen nem tudta, hogy is kezdjen hozzá. Hiszen azt sem tudta, hogy milyen viszony van azóta az Anderson lány, és Vettel között. Mindegy, ő megteszi, amit a becsület diktál, a többit rábízza.

- Foglalj helyet – mutatott a székre Seb, de James csak a fejét rázta.

- Inkább állnék – mondta, bár sejtette, ezzel falat emelt közéjük.

- Segíthetek? – dőlt hátra Seb, és közben összefűzte maga előtt karjait.

- Nekem nem – válaszolta hanyagul James. – De találtam valakit, akinek elkelne egy kis segítség.

Seb fürkészve nézte a másik arcát, és azon gondolkodott, hogy most vajon a bolondját járatja vele?

- Nem értelek – mondta végül.

- Tegnap este egy kocsmában voltam – kezdett bele James. – Minden este benézek, megiszom a whiskeymet, aztán haza megyek.

- Előkelő program – motyogta Seb, de közben Jamest figyelte.

- Tegnap egy fura alak jött be. Hosszú kabátot viselt, és ha nem ájul el, fel sem ismertem volna.

Sebet hirtelen balsejtelem fogta el, előrébb dőlt, és feszülten várta a folytatást.

- Hazavittem a feleségedet, és orvost hívtam hozzá – bökte ki James, de benne akadt a szó, ahogy meglátta Seb arcát. A fájdalom, és az aggódás mély barázdákat szántott szája mellé, arca teljesen elsápadt.

- Láthatom? – kérdezte félve.

- Ezért jöttem – mondta James még mindig meglepetten. – Gyere velem, ha látni akarod. Elég rossz állapotban van. Az orvos semmi jóval nem biztatott.

Egy fél óra múlva Seb egy idegen ház előtt parkolt le, ahová James utasításai alapján jutott el.  A ház egykor talán fényűző volt, de most mindent por fedett, a bútorokat fehér lepedőkkel takarták le, hogy megóvják őket az enyészettől. Még a lehelete is látszott, olyan hideg volt.

James intett Sebnek, majd egy folyosón egy ajtó felé vezette. Mielőtt kinyitotta volna az ajtót, még egyszer Sebre nézett.

- Mióta nem láttad a feleséged? – kérdezte, de nem hitte, hogy választ kap.

- Hat hónapja, három napja, és négy órája – jött azonnal a válasz, mire újra csak meghökkent.

- Értem – mondta, majd kinyitotta az ajtót, ő maga pedig félreállt, hogy Seb beléphessen.

A decemberi nap aranylón szórta fényét az ablakon keresztül a hatalmas franciaágyra, melyen egy sápadt, törékeny asszony feküdt. Barna haja legyezőként terült szét a hófehér párnán. Seb egy pillanatra megrémült, hogy halott, de aztán látta, hogy mellkasa ütemesen süllyed, és emelkedik.

Szemét könnyek égették, ahogy közelebb lépett, és a beesett arcra nézett. Térdre borult, és szerelme kezét szívéhez szorítva felzokogott.

- Bocsáss meg, Emily. Kérlek, bocsáss meg.

James csendesen becsukta a szoba ajtaját, majd átment a szomszédos helyiségbe, ahol anyja várta.

Seb nem tudta mennyi ideig térdelt Emily mellett, de egyszer csak azt vette észre, hogy kinyílik az ajtó, és egy karcsú alak lép a szobába. Nem nézett feléje, csak a szeme sarkából figyelte.

- Mr. Vettel – szólt Mrs. Davidson, akit a tárgyalásokról ismert. – Beszélhetnénk?

- Természetesen kifizetem minden költségüket – szólalt meg halkan Seb. – És végtelenül hálás vagyok, hogy vigyáztak a feleségemre.

- Nem erről akarok önnel beszélni – válaszolta türelmesen a nő. – Ennél fontosabb dologról.

- Hallgatom – mondta Seb. Már várta, hogy majd azt hallja, miként is segíthetne a Davidson családon, hogy azok visszakapják vagyonukat. Vagy egy zsíros állás Jamesnek?

- A felesége terhes volt.

Seb felkapta fejét, és most először nézett az asszonyra.

- Tehát nem tudta – mondta az asszony csendesen. – Az orvos úgy döntött, hogy császármetszést végez, bár a baba még nem készült fel rá, hogy megszülessen. Sajnos nem volt más mód, hogy megmentse a felesége életét, ami így sem biztos, hogy sikerült. Valószínűleg sokat nélkülözött az elmúlt hónapokban, teljesen le van gyengülve. Higgye el, megtettünk mindent, ami lehetett. Ön pedig nem volt itt, hogy figyelembe vegyük az óhaját.

- Értem – nyögte ki Seb. Szíve összeszorult, és erőt kellett vegyen magán, hogy ne sírja el magát, mint egy gyerek.

- A fia, Mr. Vettel – mondta halkan az asszony. – A másik szobában várja, hogy végre nevet adjon neki.

- Hát életben van? – hökkent meg Seb.

- Igen, és teljesen egészséges, bár kicsit kisebb súllyal született, mint az megszokott. – Elisabeth Davidson felállt, majd egy ajtó felé indult. – Szeretné látni?

- Igen – állt fel Seb, és egy csókot nyomott Emily szájára, majd követte az asszonyt.

Egy gyerekszobába lépett, valami azt súgta neki, hogy ez a szoba régen Jamesé volt. Mindent a halványkék szín uralt. Kifakult plüssjátékok, hintaló, kisvasút a szoba sarkában. És egy bölcső a szoba közepén, mellette pedig egy hintaszék.

Seb látott már újszülöttet, hiszen Emily bátyjának voltak már gyerekei, de ilyen picit, még soha. Gyűrött arca, szőke haja, és apró ökle volt, mely feje mellett nyugodott a párnán.

- Hogy van? – hajolt a bölcső fölé. Hozzá sem mert érni, olyan aprócska volt.

- Körülbelül egy hónappal született előbb, egy-két hét, és behozza a lemaradást. Akaratos kis legényke, ha az ételről van szó.

- Ez Anderson hagyomány – mosolyodott el Seb, és ujjával megérintette az apró, szorosra zárt kezecskét. Abban a pillanatban szinte letaglózta a szeretet, és az aggódás, melyet ezért a kis apróságért érzett, és legszívesebben kikapta volna a bölcsőből, és szorosan magához ölelte volna.

- Oliver Vettel – mondta határozottan. – Ez lesz a neve.

- Értem – bólintott az asszony. – Most menjen csak a felesége mellé, majd én vigyázok a fiára.

- Köszönöm.

Seb vetett még egy pillantást az alvó babára, majd visszament Emily mellé.

- Jaj, Emily. Miért nem jöttél haza? Vagy legalább Ryannek szóltál volna. Tudom, hogy az én hibám, de a büszkeséged most sokba került – sóhajtotta a férfi, majd leült az ágy szélére, és felesége kezét szorította meg. – Kérlek, Em. Gyere haza, pár nap, és itt a karácsony. Nem hagyhatsz el. Olyan régen elmentél, és nekem nagyon hiányzol. Nem hagyhatsz minket magunkra. Ígérem, többet leszek veled. Fontosabb vagy mindennél és ezt be is bizonyítom. Csak kérlek, gyere haza velem.

Seb sokáig ült még az asszony mellett, beszélt neki az elmúlt hónapokról, hogy mennyit keresték őt sógorával és Heikkivel együtt, mint régen, mikor Robert elrabolta, hogy a család majd beleőrült az aggodalomba. De főként arról, hogy milyen magányosnak, és elhagyatottnak érezte magát ő. Hogy megfogadta, minden megváltozik, ha visszakaphatja régi életét, felesége mellett. Aki nélkül üres a ház, üres az élete.

Seb arra ébredt, hogy Emily mellett fekszik szorosan az ágyban, és hogy óvón öleli át karjával az asszonyt. Felsóhajtott, majd apró csókot lehelt kedvese nyakára. Behunyta szemét, és azért fohászkodott, hogy ne csak álom legyen, hogy újra mellette lehet. De aztán, ahogy elszállt az álom okozta kábulat, a rideg valóság még fájóbb volt. Emily beteg. Nagyon beteg.

Egy újabb csókot lehelt az asszony nyakára, majd felült. Teljesen elgémberedett a válla, így mozgatni kezdte, és masszírozni. Apró mozgásra lett figyelmes, odakapta fejét, de csak Emily keze nyugodott a takarón. Újra vállát kezdte gyúrni, de megint látta a mozgást, és most már biztos volt benne, hogy nem álmodott. Megdermedt, és a vékony kezet figyelte. Majd szétpattant szíve az örömtől, mikor harmadszorra is megmozdultak Emily ujjai.

- Em – hajolt a lány füléhez, és halkan suttogni kezdett. – Em, itt vagyok melletted, minden rendben lesz.

Emily szeme kinyílt, és Seb látta benne a félelmet.

- Semmi baj, Em. Itt vagyok. Csak gyógyulj meg, és nem lesz semmi baj – mosolygott Seb, de közben érezte, hogy könnyek gyűlnek szemébe. Lehajtotta fejét, és párja vállába fúrta fejét. Mikor megérezte hajában az asszony ujjait, kezével átölelte derekát, és még jobban magához húzta.

- Jaj, Em – suttogta.

- Seb? – suttogta Emily. – Te itt? Miért?

- Mert szeretlek – emelte fel Seb a fejét. – Soha nem szerettem mást, és soha nem csaltalak meg. Bolond voltam, hogy a munkám ennyire fontos volt nekem, de ha akarod, már holnap felbontom a szerződésemet és nem versenyzek többet. Van elég pénzünk, hogy ne kelljen szűkölködnünk. Mindig veled leszek, soha nem hagylak magadra, ígérem. Csak kérlek, gyere vissza hozzám. Kérlek, bocsáss meg nekem. Semmi mást nem szeretnék, csak még egy utolsó esélyt. Annyira szeretlek, és annyira hiányoztál. Most pedig itt bőgök, mint egy gyerek – mosolyodott el kényszeredetten.

- Jaj, Seb! – Emily keze a hasára csúszott, mely most már teljesen lapos volt. – Seb! A baba! – gyűltek könnyek a lány szemébe.

- Oliver jól van – mosolygott Seb.

- Oliver? Fiú? – mosolyodott el Emily, de közben lassan eleredtek a könnyei is. – Jaj, Seb.

Emily már zokogott, és Sebhez bújt, aki féltőn ölelte át. Simogatta az asszony hátát, arcát hosszú hajába fúrta.

- Annyira hiányoztál, Em – mondta rekedtes hangon. – El sem tudom mondani, mit éreztem. Kérlek, bocsáss meg nekem, és gyere vissza hozzám. Kérlek, Em. Minden úgy lesz, ahogy te akarod.

- Tényleg hiányoztam? – emelte fel Emily a fejét, és kutatón nézte a férfi könnyes szemét.

- Mindent megteszek, csak gyere haza velem – fogta két kezébe az asszony arcát, majd gyengéden megcsókolta. – Drága Em.

Emily átölelte férje nyakát, és szorosan hozzábújt.

- Csak legyél egy kicsit többet velem – suttogta. – Kérlek, csak néha érezzem, hogy vagyok olyan fontos, mint a versenyzés.

- Mindennél fontosabb vagy nekem. Holnap be is jelentem, hogy befejeztem – határozta el Seb.

- Nem! Azt nem akarom – rázta fejét Emily. – Csak hogy legyél velem esténként. Az sem baj, ha néha be kell menned a gyárba, csak ne minden este. Meg tudod tenni?

- Érted akármit – felelte Seb, és újra megcsókolta Emilyt. - De miért nem jöttél haza?

- Mert tényleg azt hittem, hogy van valakid - hajtotta le fejét a lány, és nem nézett férje szemébe. - Tudom, hogy túl büszke voltam. Arra gondoltam, hogy már biztosan valaki mással boldog vagy, és már nem is hiányzom.

- Én buta, szellemes szerelmem - ölelte szorosan magához Seb Emilyt.

Emily a nappali kanapéján feküdt, kezében cumisüveg, és a már jóllakott Olivert rakta be a bölcsőbe. 

- Már alszik – suttogta Sebnek, aki éppen a karácsonyfát díszítette. Fáradtan dőlt végig a kanapén, és mosolyogva figyelte, ahogy párja angyalhajakat rendez el a fák ágain.

- Tudod, hogy előbb a szaloncukrokat kellett volna felaggatnod? – kérdezte kuncogva.

- Onnan könnyű dirigálni – vigyorgott Seb, majd megvonta vállát. – Anyáék nemsokára itt lesznek, majd rendbe rakja, amit én eltoltam – azzal már ott is hagyta a fát, és felesége mellé huppant a kanapéra. Szorosan mellé feküdt, és átkarolta.

- Most nem érdekel a karácsonyfa – motyogta az asszony hajába. – Csak veled akarok lenni, és Oliverrel.

- Mi pedig veled. Hol voltál délelőtt?

Emily nem tudta kiverni a fejéből, hogy reggel, mikor felébredt, férje nem volt otthon. Furdalta a kíváncsiság.

- A gyárban – adta meg magát Seb, majd rögtön védekezni is kezdett. – De nem dolgozni. Beszéltem pár emberrel. Elintéztem, hogy James legyen a csapat új orvosa. Ennyivel tartoztam.

- Tartoztunk – helyeselt Emily. – Jól tetted, megbocsátva a szökésed.

Mindannyian a konyhában voltak, már csak az ünnepi menüre vártak, mikor Seb az órájára nézett.

- Ha nem haragszotok, hívtam még vendégeket – nézett családjára, melyek szinte teljesen megtöltötték a hatalmas konyhát. – Nagyon szeretném, ha kedvesen fogadnátok őket. Sokat köszönhetek nekik – sokat mondóan Emilyre nézett, majd elhagyta a konyhát. Bátyja és Seb testvérei mind Emilyt faggatták, de ő csak mosolygott, egészen addig, míg pár perc múlva Seb vissza nem tért James Davidson, és az édesanyja kíséretében. Egy pillanatra csend borult a zajos konyhára, majd Heikke Vettel csengő hangja törte meg a hallgatást.

- Mr. és Mrs. Davidson. Kérem, foglaljanak helyet, nem sokára tálalom a vacsorát.

James csak biccentett, és végig jártatta szemét a hatalmas családon. Édesanyja azonban kedvesen elmosolyodott, majd Heikke felé fordult.

- Szólítson csak Elisabeth-nek, és ha megengedi, segítek.

- Maga pedig hívjon csak Heikke-nek – csillant meg az asszony szeme.

A két asszony percek alatt roskadásig telepakolta az asztalt, majd pedig ők is leültek az asztalhoz. James sokáig hallgatott, ám Ryan és Fabian nagy nehezen csak bevonták a beszélgetésbe.

- Nem is sikerült olyan rosszul – súgta Emily Sebnek, karján a kis Oliverrel.

- Sőt, jobban, mint vártam. És még mindenki egyben van – vigyorgott Seb.

- Ez a legszebb karácsonyunk – cirógatta meg Oli szőke haját Emily.

- És ti vagytok nekem a legszebb karácsonyi ajándék – felelte Seb.

~ ~ O ~ ~

Csodás volt. Csodás volt reggel és gyönyörű este. Sokszor figyeltem, ahogy alszik. Gyönyörű volt. Gyönyörű volt egész nap, reggel ébredés után és este fáradtan is. Sírva mondtam hálát minden nap azért, hogy rá találtam, és szerethettem. És hittem, hogy mindez már örökké fog tartani, mert akartam, hogy így legyen.”

16. rész

Halihó!

Először is itt a friss, a megszokottnál hosszabb! :)

Másodszor szeretnék valamit kérdezni tőletek. Ennyire szörnyű lenne, hogy nem írtok? Nagyon szépen kérlek titeket, ha így lenne írjatok és megpróbálok változtatni, de ha nem írjátok meg nem is tudom, ha esetleg valami nem tetszik. Nem szeretnék és nem is fogok ilyen komment határokat kiszabni, csak kérlek, hogy írjátok le, ti mit gondoltok :)

Köszönöm! 

Puszaa :)

16. rész

Este elég sokáig fent maradtunk a srácokkal és a szüleimmel. Fabit nagy bánatára anyu a holnapi sulira hivatkozva hamarabb elküldte lefeküdni. Persze azért még megígértette velem, hogy elviszem, mint mindig mikor itthon vagyok. Miután lefeküdt apu rátért arra a témára, amit a leginkább el szerettünk volna kerülni, miszerint miért is jöttünk ide. Na nem úgy értette, hogy zavarunk, csak furcsa volt nekik, hogy az edzőmmel és egy szinte ismeretlennel állítok haza. Hirtelen nem is tudtam mit feleljek, de Ryan frappáns módon megoldotta a helyzetet. Elmondta végül is az igazságot a szüleimnek, hogy a húga miatt kell Münchenbe utaznia, mert segítségre szorul, mi pedig felajánlottuk neki a segítségünket és, hogy megszállhatunk itt is, nem kell hotelba menni. Anyuék el is hitték a sztorit nagy örömünkre, mert nem tudtuk volna nekik igazán elmagyarázni a szellem-Emily történetét.

Reggel Fabi ébresztett, amikor nem épp kíméletes módon berontott hozzám, majd miután konstatálta, hogy akciója sikeres volt és felébredtem angolosan távozott a szobámból. Egy ásítás kíséretében kimásztam az ágyból, majd elbattyogtam a fürdőbe, ahol gyorsan lezuhanyoztam, majd immár felöltözve mentem le a konyhába, ahol anyu már sütötte a palacsintát reggelire. Egy köszönés és egy puszi után fintorogva nyúltam a konyhaszekrényben tartott müzli után, amit egy tálkába öntve nekiálltam elfogyasztani.

- Kisfiam miért azt eszel mikor mindjárt kész a palacsinta? – nézett rám anyu mosolyogva. Most direkt kínoz? Nagyon jól tudja, hogy mit ehetek és mit nem.

- Még mit nem? – pillantottam rá felháborodott tekintettel. – Azt akarod, hogy Heikki különféle válogatott kínzásokat hajtson végre rajtam?

- Mert egyszer nem müzlit és nyúlkaját eszel, hanem normális ételt? – kérdezte, majd elvette előlem a tálat és elém helyezett egy másik tányért rajta három összehajtogatott nutellás palacsintát és, hogy még jobban elborzasszon még csokis öntetet is locsolt rá.

-  Anyaaa – nyöszörögtem kétségbeesetten, de azért majdhogynem nyálcsorgatva pillantottam a palacsintákra. – Ha most azonnal nem veszed el előlem esküszöm megeszem, de te is szenvedsz velem, amikor Heikki megkínoz – fenyegettem meg, miközben Fabi csak nevetett rajtunk.

- Majd én megvédelek kincsem – simogatta meg szeretetteljes pillantással a fejemet. – Edd csak meg nyugodtan.

- Te mondtad – egyeztem bele és rögtön a palacsintákra vetettem magam. Igyekeztem minél előbb magamba tömni az összeset mielőtt még drága edzőm megjelenik, ez azonban nem sikerült.

- Mit eszel te? – kiáltott fel Heikki a konyhaajtóban állva és hitetlenkedve nézte, ahogy továbbra is eszem az elém tett ételt.

- Palacsintát eszik – állt mellém anyu és a vállamra tette a kezét. – Én adtam neki miután nekiállt müzlit enni és ne merj neki a szokottnál több edzeni valót adni különben velem gyűlik meg a bajod fiacskám – mondta határozottan anyukám én meg csak vigyorogva figyeltem, ahogy edzőm elsápad.

- De nem fog beleférni az autójába – akadékoskodott továbbra is.

- A futam jövő héten lesz, addig bőven ledolgozza ezt – magyarázta mamám, majd már sokkal barátságosabban nézett tréneremre. – Kérlek, nagyon keveset van itthon, legalább ilyenkor hadd kényeztessem egy kicsit.

- Rendben – egyezett bele egy nagy lemondó sóhaj kíséretében Heikki, majd mellettem helyet foglalt Ryannel együtt és miután anyu eléjük is egy ugyanolyan adag palacsintát tett ők is nekiálltak reggelizni.

Én közben Fabit elvittem a suliba. Az úton nagyon jól szórakoztunk, elmesélt mindent mi történt vele azóta, mióta nem találkoztunk. Aggodalmasan kérdezte hogy vagyok így a szakítás után, de miután elmondtam neki, hogy már egyáltalán nem bánkódom Hanna miatt megnyugodott. Miután kitettem a sulinál öcsémet haza indultam, ahol felvettem a srácokat és már mentünk is Münchenbe. Körülbelül három óra alatt oda is értünk.

- És most hogyan tovább? – szólalt meg legelőször Ryan, mivel az egész út alatt mindhárman csendben voltunk.

- Itt lakik Hanna – fékeztem le egy ötemeletes panelház előtt. Még külön jó is, hogy nem a saját kocsimmal vagyok, mert azt rögtön kiszúrná. – Most még tuti nincs itthon, de nemsokára hazaér– pillantottam az órámra, ami fél egyet mutatott. – Egykor végez és körülbelül negyed kettő körül ér haza.

- Na, legalább nem órákat kell itt ücsörögnünk – sóhajtott fel Heikki.

- Csak sajnos nekünk nem Hanna kell – tekintettem rá lemondóan. – A doki, ha egyáltalán ő az nem tudni mikor ér haza.

- Akkor lehet ücsörgünk itt órákat – nézett a szemembe a visszapillantón keresztül Ryan. – Csak ne a rosszabb fajtából legyen ez az orvos, aki még akkor is bent marad a kórházban, ha már rég otthon kéne lennie.

- Reméljük – mondtam, majd újra csend telepedett a kocsira. Láttuk háromnegyed óra múlva hazaérkezni Hannát, de ezen kívül semmi érdekeset. Aminek viszont őszintén örültem, hogy már semmit nem éreztem, amikor láttam Hannát. Se szerelmet, se fájdalmat. Előzőt már csak Emily iránt tudtam érezni, utóbbit meg már csak azért sem, mert volt, aki elfelejtette velem, hogy megcsalt.

- Ennek semmi értelme – csattant fel Heikki. – Már annyira sokan bementek abba a házba és akármelyik lehetett Hanna pasija. Menjünk fel hozzá.

- És mégis mit mondasz neki? – kérdezett vissza gúnyos éllel a hangjában Ryan. – Hogy jöttünk a húgom elrablóját megkeresni, aki lehet, hogy a te pasid?

- Nem, de mondhatná Seb, hogy csak erre járt és gondolta beugrik hozzá – felelte az előbbihez képest higgadtabban edzőm.

- Mert ez hihető lesz nem? – néztem most én rá úgy, ahogy egy elmeháborodottra szokás. – Azok után, ahogy elküldtem nem hiszem, hogy beveszi ezt az gondoltam benézek dumát.

- Nem maradt itt valami cuccod nála? – kérdezte rám pillantva Ryan. – Akár mondhatnánk, hogy azért jöttél.

- Most, hogy mondod – gondolkoztam el, majd beugrott a versenyautóm öcsém által készített mása. – Menjünk – szálltam ki, majd sorban a többiek is és a házhoz érve megkerestem a lakás számát és felcsengettem. Nem sokkal később pedig meg is hallottam Hanna hangját.

- Igen? – szólt bele kedves hangon.

- Szia Hanna, Sebastian vagyok – mondtam, mivel nem tudhatta, hogy én keresem. 

- Áh, szia Seb – köszönt vissza kedvesen. – Miért jöttél?

- Csak szeretném elvinni azt a versenyautó makettet, amit még Fabi csinált.

- Oké, gyere fel. – mondta, majd meghallottuk a sípolást, ami jelezte, hogy kinyílt a bejárati ajtó. Lifttel felmentünk a negyedikre, ahol az egyik ajtó résnyire ki volt nyitva. Beljebb léptünk, majd mivel Hanna kikiabált, hogy a nappaliban van arra indultunk el. Hanna épp az asztalra tette az említett tárgyat és kedvesen mosolyogva fordult meg, de amint meglátta a többieket kissé döbbent arcot vágott. Biztos nem számított rajtam kívül másra.

- Sziasztok – köszönt és újra mosolyt varázsolt arcára. – Itt az autó Seb.

- Köszönöm – fogtam fel a kis tárgyat. – Hanna, hadd mutassam be egy jó barátomat – mutattam Ryanre. – Ő itt Ryan Anderson.

- Szia, Hanna Prater – nyújtotta felé jobbját, amit Ryan el is fogadott.

- Örülök – felelte szűkszavúan. Láttam rajta, hogy igencsak kellemetlenül érzi magát, és őszintén szólva én sem éreztem magam jobban. Nagyon is kínos volt a szituáció.

- Megjöttem édes – hallottuk meg a bejárati ajtó csapódását, majd nem sokkal később egy harminc év körüli barna hajú férfi jelent meg. Ryan mellettem megfeszült, ebből már tudtam, hogy csakis ő lehet Em elrablója. Az én kezem is ökölbe szorult, de a férfi is eléggé elsápadt. Bár ez a sápadtság nem tartott sokáig, arca önelégült vigyorba torzult és tekintetét Ryanre szegezte.

- Mit csináltál a húgommal te állat? – rontott neki Ryan, majd a kabátjánál megragadva rángatni kezdte. – Azonnal mond meg, hogy hol van!

- Mi ez az egész? – hallottam meg Hanna hangját mellőlem.

- Ez az ember itt elrabolta a húgomat – kiabálta Ryan Robert arcába, de Hannának címezve a szavait. – Hol van? Mond meg, vagy börtönbe csukatlak egy életre és mehetsz a testvérkéd mellé.

- De miért tette volna ezt? – nézett rám kétségbeesetten Hanna. – Ő nem tehetett ilyent. Ő nem – sírta el magát.

- A drága húga börtönbe jutatta az öcsémet – csattant Robert hangja, majd lerázta magáról Ryan kezeit és Hanna mellé sétált. – James ártatlan volt. Nem tett semmit, mégis egy börtönben kell ülnie.

- Az öcséd kis híján megölt egy szerencsétlen nőt – kiáltotta Ryan is és egyre csak közeledett feléjük. – Csak megkapta a jogos büntetését. Emily csak a munkáját végezte, te meg elraboltad őt bosszúból!

- Igen, elraboltam – nevetett fel hisztérikusan. – Ha én nem lehetek a testvéremmel, ő se legyen vele!

- Téged is börtönbe csukatlak, ha nem mondod el, hol van Emily – mondta Ryan már egészen a Hanna – Robert páros előtt állva, ahonnan csak Heikkivel közösen tudtuk hátrébb rángatni.

- Nem mondom meg hol van – nevetett. – Az sem érdekel, ha börtönbe kerülök. Találjátok meg!

- Te szemét! – rontott volna neki újra Ryan, de Heikkivel erősen fogtuk.

- De ha meg is találjátok semmire sem fog emlékezni! Semmire!

15. rész

Halihó!

15. részt hoztam, ahogy ígértem :) A következő még a héten!

Puszaa

15. rész

- Oh, hát persze – nevetett fel Ryan. – Én vagyok a legnagyobb rajongód, a hugi nem mondta még?

- Ha nem is a legnagyobb, de tényleg te voltál a kedvence – mondta vigyorogva Emily is.

- Na várjunk csak – emeltem fel a kezem egy pillanatra, majd Em arcát magam felé fordítva komolyan néztem rá. – Honnan tudod, hogy én voltam a kedvence, mert mikor először találkoztunk még nem is tudtad, hogy ki vagyok.

- Hát – pirult el, amit csak én láttam, ellenben Ryan és Heikki igencsak érdeklődve figyelt engem. – Az az igazság, hogy tudtam ki vagy, csak így jobb volt.

- És csak Ryan miatt tudtad, hogy ki vagyok?

- Nem – felelte egy igen pimasz mosoly kíséretében. – Én is szeretem a Forma 1-et, csak nem akartam, hogy túlságosan elbízd magad, hogy itt vagyok én szellemként és még a kedvenc versenyzőm is te vagy.

- Ezért még kikapsz – súgtam a fülébe úgy, hogy csak ő hallja. – De nagyon.

- Héé, én is had halljam – kezdett el méltatlankodni Ryan, miután ő nem hallotta, hogy miket mondott a húga.

- Magánügy – nevettem rá, majd újra felvéve a komoly tekintetet válaszoltam az előzőleg feltett kérdésére. – Amúgy most ráérek, csak jövő héten kedden megyünk Indiába. Addig elég sok mindent ki kéne derítenünk, hogy mi is történt.

- Mire gondoltál pontosan? – nézett rám kérdő tekintettel.

- Hát elsősorban a dokinak a hollétéről kéne megtudni valamit – kezdtem el sorolni. – Ha ő megvan, utána már könnyű dolgunk van szerintem.

- Hát ez igaz – bólintott, majd folytatta. – De mi van, ha nem az exed jelenlegije az? Más ötleted nincs?

- Passzolom akkor – sóhajtottam fel kissé reménytelenül. Ha tényleg nem Hanna mostani pasija az a doki, akkor meg vagyunk lőve. Nem tudunk merre elindulni, az időnk pedig egyre csak fogy. Na nem mintha Emilyt bármi is sürgetné, nekem nem lesz sok időm. Még visszavan négy futam, és akárhogy is alakul a vége az idényzáró után még kevesebb időm lesz itthon lenni és nyomozgatni. Ott lesz néhány parádé, FIA gála, a ROC. Haza se fogok tudni jönni szinte egész decemberben. Mi lesz velem ennyi időn keresztül Emily nélkül? – Esetleg megbízhatnánk valami magánnyomozót, hogy kutasson utána.

- És mégis, hogy magyarázzuk el neki a szellem húgom történetét? – vonta fel a szemöldökét, és az irónia tisztán kivehető volt a hangján.

- Nem kell tudnia Emilyről – mondtam határozottan. – Elég lenne elmondani neki a nyilvános sztorit. Emilyt elrabolták és te a lehetséges elrabló után nyomoztatsz.

- Ez nem rossz ötlet – szólalt meg Heikki. – Végül is a rendőrség nem ment igazán sokra, ezzel meg is van magyarázva, hogy miért bízod meg.

- Így tényleg nem tűnik rossz ötletnek – egyezett bele Ryan is. – Ismerek is egy nagyon jó nyomozót, sokszor szoktam vele együtt dolgozni egy-egy eset kapcsán. Nagyon hatékonyan dolgozik, megbízható és diszkrét.

- Akkor ezt intézed majd? – kérdeztem.

- Persze – bólintott, majd kérdőn tekintett rám. – Ráértek most? Mert akkor mehetnénk megnézni, hogy tényleg az exed pasija az, akit keresünk.

- Hanna Münchenben él – mondtam, mire Ryan egy nagyot sóhajtott. – De természetesen mehetünk, ha neked megfelel.

- Éppenséggel nincs semmi dolgom – felelte, majd felállt. – Kölcsönkérhetem a laptopodat?

- Minek kell?

- Jegyet foglalni, meg megnézni mikor megy gép Németországba – feleli, majd várakozóan néz rám.

- Gyere, addig mi összepakolunk néhány cuccot – mondtam, majd én is felálltam és elindultam felfelé a lépcsőn nyomomban mindenkivel. – A gép úgyis Zürichből indul, beugrunk hozzád és te is elpakolhatsz néhány holmit, ami kelleni fog.

- Oké – bólintott majd helyet foglalt az emeleten lévő nappaliban a laptopom előtt. – Nézek egy hotelt is, ahol megszállhatunk.

- Nem szükséges – kiáltottam ki a hálóból, miközben egy sporttáskába pakoltam néhány dolgot. – Mehetünk hozzánk is, aztán majd holnap átmegyünk Münchenbe.

- Biztos vagy benne? – kérdezett vissza. – Nem fogunk zavarni?

- Aha, tuti biztos – néztem ki az ajtón Ryanre. – Nem fogunk zavarni, már úgyis régen voltam otthon, Fabi örülni fog, és anyáék is ne aggódj.

- Oké – nézett hátra rám a válla fölött. – Amúgy két és fél óra múlva, hétkor megy a gép. Sietni kéne akkor.

- Egy tíz perc múlva indulhatunk – mondtam, majd visszaléptem a szobámba elbúcsúzni szerelmemtől.

- Vigyázzatok magatokra – kérte, majd hozzám bújt.

- Mindig kedves – simítottam végig a hátán, majd két kezem közé fogva az arcát megcsókoltam. Lágyan ízlelgettem ajkait egészen addig, míg nem pihegve húzódott el tőlem a nyakamhoz fúrva fejét. – Szeretlek.

- Én is szeretlek – mondta, majd egy puszit nyomott a nyakamra, amitől egy jóleső borzongás futott végig a testemen. – És köszönöm, amit értem tesztek.

- Érted bármit – csókoltam meg még egyszer, majd felkapva a táskámat az ajtóhoz léptem. – Nemsokára jövünk. Szia édes.

- Szia Sebi – mosolygott rám angyalian majd eltűnt a szemem elől, mire csak megcsóváltam a fejem.

Az elvileg huszonöt perces utat én alig tizenöt perc alatt tettem meg Zürichbe. Ryan házánál megálltunk még egy kis időre, míg ő is összeszed magának néhány ruhát és már indultunk is a reptérre. Ott már ismerősként fogadtak és szó nélkül kezdték el kitölteni az őrzött parkolóhoz szükséges papírokat és miután a kis kártyát a kezembe adták leparkoltam a kocsit és mentünk is elkérni a jegyeket.

Este kilenckor szálltunk le a gépről Mannheimben, majd a csomagjaink felvétele után a reptér melletti autókölcsönzőhöz mentünk. Ryan meg is jegyezte, hogy miért nem taxival megyünk, de leintettem azzal, hogy én nem fogok úgy utazni, hogy nem én vagyok a sofőr. Miután kibéreltem egy fekete BMW X6-ost, mivel Infinitit nem tartanak elindultunk haza Heppenheimbe. Jó volt, hogy megint itthon lehetek, még ha csak egy, max két napot is. Hiányoztak már a szüleim és persze Fabi is.

Fél óra alatt otthon is voltunk. Kissé aggódtam, hogy esetleg alszanak-e már a szüleim, de mivel égett a villany a házban megnyugodtam. Leparkoltam, majd a kulcsomat előkeresve a táskámból Ryannel és Heikkivel a nyomomban elindultam befelé. Belépve a házba egyből megcsapott otthonom kellemes, békés és családias hangulata. Szerettem itthon lenni.

- Kisfiam – kiáltotta anyukám és már a nyakamban is csimpaszkodott. – Végre, hogy hazatoltad a képed – szidott le, de a szemei boldogságtól csillogtak.

- Bocsi anyu, de tudod, hogy nincs sok szabad időm – szabadkoztam, bár tudtam, hogy megérti és elfogadja az életvitelem adta hátrányokat is. – Anyu, őket még nem ismered személyesen. Ő itt Heikki Huovinen az edzőm – mutattam a szőke finnre. – Ő pedig egy jó barátom Wollerauból, Ryan Anderson – húztam magam mellé szerelmem testvérét is.

- Örülök, hogy megismerhettelek titeket – mosolygott rájuk anyukám, majd beljebb invitált mindenkit. Míg a többiek beljebb mentek én gyorsan még bezártam az ajtót, majd követtem őket a nappaliba, és élveztem családom szeretetét.