15. rész

Halihó!

15. részt hoztam, ahogy ígértem :) A következő még a héten!

Puszaa

15. rész

- Oh, hát persze – nevetett fel Ryan. – Én vagyok a legnagyobb rajongód, a hugi nem mondta még?

- Ha nem is a legnagyobb, de tényleg te voltál a kedvence – mondta vigyorogva Emily is.

- Na várjunk csak – emeltem fel a kezem egy pillanatra, majd Em arcát magam felé fordítva komolyan néztem rá. – Honnan tudod, hogy én voltam a kedvence, mert mikor először találkoztunk még nem is tudtad, hogy ki vagyok.

- Hát – pirult el, amit csak én láttam, ellenben Ryan és Heikki igencsak érdeklődve figyelt engem. – Az az igazság, hogy tudtam ki vagy, csak így jobb volt.

- És csak Ryan miatt tudtad, hogy ki vagyok?

- Nem – felelte egy igen pimasz mosoly kíséretében. – Én is szeretem a Forma 1-et, csak nem akartam, hogy túlságosan elbízd magad, hogy itt vagyok én szellemként és még a kedvenc versenyzőm is te vagy.

- Ezért még kikapsz – súgtam a fülébe úgy, hogy csak ő hallja. – De nagyon.

- Héé, én is had halljam – kezdett el méltatlankodni Ryan, miután ő nem hallotta, hogy miket mondott a húga.

- Magánügy – nevettem rá, majd újra felvéve a komoly tekintetet válaszoltam az előzőleg feltett kérdésére. – Amúgy most ráérek, csak jövő héten kedden megyünk Indiába. Addig elég sok mindent ki kéne derítenünk, hogy mi is történt.

- Mire gondoltál pontosan? – nézett rám kérdő tekintettel.

- Hát elsősorban a dokinak a hollétéről kéne megtudni valamit – kezdtem el sorolni. – Ha ő megvan, utána már könnyű dolgunk van szerintem.

- Hát ez igaz – bólintott, majd folytatta. – De mi van, ha nem az exed jelenlegije az? Más ötleted nincs?

- Passzolom akkor – sóhajtottam fel kissé reménytelenül. Ha tényleg nem Hanna mostani pasija az a doki, akkor meg vagyunk lőve. Nem tudunk merre elindulni, az időnk pedig egyre csak fogy. Na nem mintha Emilyt bármi is sürgetné, nekem nem lesz sok időm. Még visszavan négy futam, és akárhogy is alakul a vége az idényzáró után még kevesebb időm lesz itthon lenni és nyomozgatni. Ott lesz néhány parádé, FIA gála, a ROC. Haza se fogok tudni jönni szinte egész decemberben. Mi lesz velem ennyi időn keresztül Emily nélkül? – Esetleg megbízhatnánk valami magánnyomozót, hogy kutasson utána.

- És mégis, hogy magyarázzuk el neki a szellem húgom történetét? – vonta fel a szemöldökét, és az irónia tisztán kivehető volt a hangján.

- Nem kell tudnia Emilyről – mondtam határozottan. – Elég lenne elmondani neki a nyilvános sztorit. Emilyt elrabolták és te a lehetséges elrabló után nyomoztatsz.

- Ez nem rossz ötlet – szólalt meg Heikki. – Végül is a rendőrség nem ment igazán sokra, ezzel meg is van magyarázva, hogy miért bízod meg.

- Így tényleg nem tűnik rossz ötletnek – egyezett bele Ryan is. – Ismerek is egy nagyon jó nyomozót, sokszor szoktam vele együtt dolgozni egy-egy eset kapcsán. Nagyon hatékonyan dolgozik, megbízható és diszkrét.

- Akkor ezt intézed majd? – kérdeztem.

- Persze – bólintott, majd kérdőn tekintett rám. – Ráértek most? Mert akkor mehetnénk megnézni, hogy tényleg az exed pasija az, akit keresünk.

- Hanna Münchenben él – mondtam, mire Ryan egy nagyot sóhajtott. – De természetesen mehetünk, ha neked megfelel.

- Éppenséggel nincs semmi dolgom – felelte, majd felállt. – Kölcsönkérhetem a laptopodat?

- Minek kell?

- Jegyet foglalni, meg megnézni mikor megy gép Németországba – feleli, majd várakozóan néz rám.

- Gyere, addig mi összepakolunk néhány cuccot – mondtam, majd én is felálltam és elindultam felfelé a lépcsőn nyomomban mindenkivel. – A gép úgyis Zürichből indul, beugrunk hozzád és te is elpakolhatsz néhány holmit, ami kelleni fog.

- Oké – bólintott majd helyet foglalt az emeleten lévő nappaliban a laptopom előtt. – Nézek egy hotelt is, ahol megszállhatunk.

- Nem szükséges – kiáltottam ki a hálóból, miközben egy sporttáskába pakoltam néhány dolgot. – Mehetünk hozzánk is, aztán majd holnap átmegyünk Münchenbe.

- Biztos vagy benne? – kérdezett vissza. – Nem fogunk zavarni?

- Aha, tuti biztos – néztem ki az ajtón Ryanre. – Nem fogunk zavarni, már úgyis régen voltam otthon, Fabi örülni fog, és anyáék is ne aggódj.

- Oké – nézett hátra rám a válla fölött. – Amúgy két és fél óra múlva, hétkor megy a gép. Sietni kéne akkor.

- Egy tíz perc múlva indulhatunk – mondtam, majd visszaléptem a szobámba elbúcsúzni szerelmemtől.

- Vigyázzatok magatokra – kérte, majd hozzám bújt.

- Mindig kedves – simítottam végig a hátán, majd két kezem közé fogva az arcát megcsókoltam. Lágyan ízlelgettem ajkait egészen addig, míg nem pihegve húzódott el tőlem a nyakamhoz fúrva fejét. – Szeretlek.

- Én is szeretlek – mondta, majd egy puszit nyomott a nyakamra, amitől egy jóleső borzongás futott végig a testemen. – És köszönöm, amit értem tesztek.

- Érted bármit – csókoltam meg még egyszer, majd felkapva a táskámat az ajtóhoz léptem. – Nemsokára jövünk. Szia édes.

- Szia Sebi – mosolygott rám angyalian majd eltűnt a szemem elől, mire csak megcsóváltam a fejem.

Az elvileg huszonöt perces utat én alig tizenöt perc alatt tettem meg Zürichbe. Ryan házánál megálltunk még egy kis időre, míg ő is összeszed magának néhány ruhát és már indultunk is a reptérre. Ott már ismerősként fogadtak és szó nélkül kezdték el kitölteni az őrzött parkolóhoz szükséges papírokat és miután a kis kártyát a kezembe adták leparkoltam a kocsit és mentünk is elkérni a jegyeket.

Este kilenckor szálltunk le a gépről Mannheimben, majd a csomagjaink felvétele után a reptér melletti autókölcsönzőhöz mentünk. Ryan meg is jegyezte, hogy miért nem taxival megyünk, de leintettem azzal, hogy én nem fogok úgy utazni, hogy nem én vagyok a sofőr. Miután kibéreltem egy fekete BMW X6-ost, mivel Infinitit nem tartanak elindultunk haza Heppenheimbe. Jó volt, hogy megint itthon lehetek, még ha csak egy, max két napot is. Hiányoztak már a szüleim és persze Fabi is.

Fél óra alatt otthon is voltunk. Kissé aggódtam, hogy esetleg alszanak-e már a szüleim, de mivel égett a villany a házban megnyugodtam. Leparkoltam, majd a kulcsomat előkeresve a táskámból Ryannel és Heikkivel a nyomomban elindultam befelé. Belépve a házba egyből megcsapott otthonom kellemes, békés és családias hangulata. Szerettem itthon lenni.

- Kisfiam – kiáltotta anyukám és már a nyakamban is csimpaszkodott. – Végre, hogy hazatoltad a képed – szidott le, de a szemei boldogságtól csillogtak.

- Bocsi anyu, de tudod, hogy nincs sok szabad időm – szabadkoztam, bár tudtam, hogy megérti és elfogadja az életvitelem adta hátrányokat is. – Anyu, őket még nem ismered személyesen. Ő itt Heikki Huovinen az edzőm – mutattam a szőke finnre. – Ő pedig egy jó barátom Wollerauból, Ryan Anderson – húztam magam mellé szerelmem testvérét is.

- Örülök, hogy megismerhettelek titeket – mosolygott rájuk anyukám, majd beljebb invitált mindenkit. Míg a többiek beljebb mentek én gyorsan még bezártam az ajtót, majd követtem őket a nappaliba, és élveztem családom szeretetét.