16. rész

Halihó!

Először is itt a friss, a megszokottnál hosszabb! :)

Másodszor szeretnék valamit kérdezni tőletek. Ennyire szörnyű lenne, hogy nem írtok? Nagyon szépen kérlek titeket, ha így lenne írjatok és megpróbálok változtatni, de ha nem írjátok meg nem is tudom, ha esetleg valami nem tetszik. Nem szeretnék és nem is fogok ilyen komment határokat kiszabni, csak kérlek, hogy írjátok le, ti mit gondoltok :)

Köszönöm! 

Puszaa :)

16. rész

Este elég sokáig fent maradtunk a srácokkal és a szüleimmel. Fabit nagy bánatára anyu a holnapi sulira hivatkozva hamarabb elküldte lefeküdni. Persze azért még megígértette velem, hogy elviszem, mint mindig mikor itthon vagyok. Miután lefeküdt apu rátért arra a témára, amit a leginkább el szerettünk volna kerülni, miszerint miért is jöttünk ide. Na nem úgy értette, hogy zavarunk, csak furcsa volt nekik, hogy az edzőmmel és egy szinte ismeretlennel állítok haza. Hirtelen nem is tudtam mit feleljek, de Ryan frappáns módon megoldotta a helyzetet. Elmondta végül is az igazságot a szüleimnek, hogy a húga miatt kell Münchenbe utaznia, mert segítségre szorul, mi pedig felajánlottuk neki a segítségünket és, hogy megszállhatunk itt is, nem kell hotelba menni. Anyuék el is hitték a sztorit nagy örömünkre, mert nem tudtuk volna nekik igazán elmagyarázni a szellem-Emily történetét.

Reggel Fabi ébresztett, amikor nem épp kíméletes módon berontott hozzám, majd miután konstatálta, hogy akciója sikeres volt és felébredtem angolosan távozott a szobámból. Egy ásítás kíséretében kimásztam az ágyból, majd elbattyogtam a fürdőbe, ahol gyorsan lezuhanyoztam, majd immár felöltözve mentem le a konyhába, ahol anyu már sütötte a palacsintát reggelire. Egy köszönés és egy puszi után fintorogva nyúltam a konyhaszekrényben tartott müzli után, amit egy tálkába öntve nekiálltam elfogyasztani.

- Kisfiam miért azt eszel mikor mindjárt kész a palacsinta? – nézett rám anyu mosolyogva. Most direkt kínoz? Nagyon jól tudja, hogy mit ehetek és mit nem.

- Még mit nem? – pillantottam rá felháborodott tekintettel. – Azt akarod, hogy Heikki különféle válogatott kínzásokat hajtson végre rajtam?

- Mert egyszer nem müzlit és nyúlkaját eszel, hanem normális ételt? – kérdezte, majd elvette előlem a tálat és elém helyezett egy másik tányért rajta három összehajtogatott nutellás palacsintát és, hogy még jobban elborzasszon még csokis öntetet is locsolt rá.

-  Anyaaa – nyöszörögtem kétségbeesetten, de azért majdhogynem nyálcsorgatva pillantottam a palacsintákra. – Ha most azonnal nem veszed el előlem esküszöm megeszem, de te is szenvedsz velem, amikor Heikki megkínoz – fenyegettem meg, miközben Fabi csak nevetett rajtunk.

- Majd én megvédelek kincsem – simogatta meg szeretetteljes pillantással a fejemet. – Edd csak meg nyugodtan.

- Te mondtad – egyeztem bele és rögtön a palacsintákra vetettem magam. Igyekeztem minél előbb magamba tömni az összeset mielőtt még drága edzőm megjelenik, ez azonban nem sikerült.

- Mit eszel te? – kiáltott fel Heikki a konyhaajtóban állva és hitetlenkedve nézte, ahogy továbbra is eszem az elém tett ételt.

- Palacsintát eszik – állt mellém anyu és a vállamra tette a kezét. – Én adtam neki miután nekiállt müzlit enni és ne merj neki a szokottnál több edzeni valót adni különben velem gyűlik meg a bajod fiacskám – mondta határozottan anyukám én meg csak vigyorogva figyeltem, ahogy edzőm elsápad.

- De nem fog beleférni az autójába – akadékoskodott továbbra is.

- A futam jövő héten lesz, addig bőven ledolgozza ezt – magyarázta mamám, majd már sokkal barátságosabban nézett tréneremre. – Kérlek, nagyon keveset van itthon, legalább ilyenkor hadd kényeztessem egy kicsit.

- Rendben – egyezett bele egy nagy lemondó sóhaj kíséretében Heikki, majd mellettem helyet foglalt Ryannel együtt és miután anyu eléjük is egy ugyanolyan adag palacsintát tett ők is nekiálltak reggelizni.

Én közben Fabit elvittem a suliba. Az úton nagyon jól szórakoztunk, elmesélt mindent mi történt vele azóta, mióta nem találkoztunk. Aggodalmasan kérdezte hogy vagyok így a szakítás után, de miután elmondtam neki, hogy már egyáltalán nem bánkódom Hanna miatt megnyugodott. Miután kitettem a sulinál öcsémet haza indultam, ahol felvettem a srácokat és már mentünk is Münchenbe. Körülbelül három óra alatt oda is értünk.

- És most hogyan tovább? – szólalt meg legelőször Ryan, mivel az egész út alatt mindhárman csendben voltunk.

- Itt lakik Hanna – fékeztem le egy ötemeletes panelház előtt. Még külön jó is, hogy nem a saját kocsimmal vagyok, mert azt rögtön kiszúrná. – Most még tuti nincs itthon, de nemsokára hazaér– pillantottam az órámra, ami fél egyet mutatott. – Egykor végez és körülbelül negyed kettő körül ér haza.

- Na, legalább nem órákat kell itt ücsörögnünk – sóhajtott fel Heikki.

- Csak sajnos nekünk nem Hanna kell – tekintettem rá lemondóan. – A doki, ha egyáltalán ő az nem tudni mikor ér haza.

- Akkor lehet ücsörgünk itt órákat – nézett a szemembe a visszapillantón keresztül Ryan. – Csak ne a rosszabb fajtából legyen ez az orvos, aki még akkor is bent marad a kórházban, ha már rég otthon kéne lennie.

- Reméljük – mondtam, majd újra csend telepedett a kocsira. Láttuk háromnegyed óra múlva hazaérkezni Hannát, de ezen kívül semmi érdekeset. Aminek viszont őszintén örültem, hogy már semmit nem éreztem, amikor láttam Hannát. Se szerelmet, se fájdalmat. Előzőt már csak Emily iránt tudtam érezni, utóbbit meg már csak azért sem, mert volt, aki elfelejtette velem, hogy megcsalt.

- Ennek semmi értelme – csattant fel Heikki. – Már annyira sokan bementek abba a házba és akármelyik lehetett Hanna pasija. Menjünk fel hozzá.

- És mégis mit mondasz neki? – kérdezett vissza gúnyos éllel a hangjában Ryan. – Hogy jöttünk a húgom elrablóját megkeresni, aki lehet, hogy a te pasid?

- Nem, de mondhatná Seb, hogy csak erre járt és gondolta beugrik hozzá – felelte az előbbihez képest higgadtabban edzőm.

- Mert ez hihető lesz nem? – néztem most én rá úgy, ahogy egy elmeháborodottra szokás. – Azok után, ahogy elküldtem nem hiszem, hogy beveszi ezt az gondoltam benézek dumát.

- Nem maradt itt valami cuccod nála? – kérdezte rám pillantva Ryan. – Akár mondhatnánk, hogy azért jöttél.

- Most, hogy mondod – gondolkoztam el, majd beugrott a versenyautóm öcsém által készített mása. – Menjünk – szálltam ki, majd sorban a többiek is és a házhoz érve megkerestem a lakás számát és felcsengettem. Nem sokkal később pedig meg is hallottam Hanna hangját.

- Igen? – szólt bele kedves hangon.

- Szia Hanna, Sebastian vagyok – mondtam, mivel nem tudhatta, hogy én keresem. 

- Áh, szia Seb – köszönt vissza kedvesen. – Miért jöttél?

- Csak szeretném elvinni azt a versenyautó makettet, amit még Fabi csinált.

- Oké, gyere fel. – mondta, majd meghallottuk a sípolást, ami jelezte, hogy kinyílt a bejárati ajtó. Lifttel felmentünk a negyedikre, ahol az egyik ajtó résnyire ki volt nyitva. Beljebb léptünk, majd mivel Hanna kikiabált, hogy a nappaliban van arra indultunk el. Hanna épp az asztalra tette az említett tárgyat és kedvesen mosolyogva fordult meg, de amint meglátta a többieket kissé döbbent arcot vágott. Biztos nem számított rajtam kívül másra.

- Sziasztok – köszönt és újra mosolyt varázsolt arcára. – Itt az autó Seb.

- Köszönöm – fogtam fel a kis tárgyat. – Hanna, hadd mutassam be egy jó barátomat – mutattam Ryanre. – Ő itt Ryan Anderson.

- Szia, Hanna Prater – nyújtotta felé jobbját, amit Ryan el is fogadott.

- Örülök – felelte szűkszavúan. Láttam rajta, hogy igencsak kellemetlenül érzi magát, és őszintén szólva én sem éreztem magam jobban. Nagyon is kínos volt a szituáció.

- Megjöttem édes – hallottuk meg a bejárati ajtó csapódását, majd nem sokkal később egy harminc év körüli barna hajú férfi jelent meg. Ryan mellettem megfeszült, ebből már tudtam, hogy csakis ő lehet Em elrablója. Az én kezem is ökölbe szorult, de a férfi is eléggé elsápadt. Bár ez a sápadtság nem tartott sokáig, arca önelégült vigyorba torzult és tekintetét Ryanre szegezte.

- Mit csináltál a húgommal te állat? – rontott neki Ryan, majd a kabátjánál megragadva rángatni kezdte. – Azonnal mond meg, hogy hol van!

- Mi ez az egész? – hallottam meg Hanna hangját mellőlem.

- Ez az ember itt elrabolta a húgomat – kiabálta Ryan Robert arcába, de Hannának címezve a szavait. – Hol van? Mond meg, vagy börtönbe csukatlak egy életre és mehetsz a testvérkéd mellé.

- De miért tette volna ezt? – nézett rám kétségbeesetten Hanna. – Ő nem tehetett ilyent. Ő nem – sírta el magát.

- A drága húga börtönbe jutatta az öcsémet – csattant Robert hangja, majd lerázta magáról Ryan kezeit és Hanna mellé sétált. – James ártatlan volt. Nem tett semmit, mégis egy börtönben kell ülnie.

- Az öcséd kis híján megölt egy szerencsétlen nőt – kiáltotta Ryan is és egyre csak közeledett feléjük. – Csak megkapta a jogos büntetését. Emily csak a munkáját végezte, te meg elraboltad őt bosszúból!

- Igen, elraboltam – nevetett fel hisztérikusan. – Ha én nem lehetek a testvéremmel, ő se legyen vele!

- Téged is börtönbe csukatlak, ha nem mondod el, hol van Emily – mondta Ryan már egészen a Hanna – Robert páros előtt állva, ahonnan csak Heikkivel közösen tudtuk hátrébb rángatni.

- Nem mondom meg hol van – nevetett. – Az sem érdekel, ha börtönbe kerülök. Találjátok meg!

- Te szemét! – rontott volna neki újra Ryan, de Heikkivel erősen fogtuk.

- De ha meg is találjátok semmire sem fog emlékezni! Semmire!