5. rész

Halihó!

Először is bocsi mindenkitől, hogy csak most jelentkezem, de múlt hét óta beteg voltam, minden bajom volt és se erőm, se életkedvem nem volt ahhoz, hogy írjak. 

De most itt vagyok az 5. résszel :)

Másodszor pedig lenne egy ajánlatom számotokra. Őszintén érdekel a véleményetek és ezért arra gondoltam, ha összejön ehhez a fejezethez (nem leszek telhetetlen :) ) mondjuk 4 komment délután 4ig, akkor holnap jön a 6. rész ebből. Szeretném, ha holnap is hozhatnék új részt, ellenkező esetben csak jövő héten valamelyik nap. 

Nos ennyit szerettem volna csak így elöljáróban, jó olvasást nektek :)

Puszaa :)

5. rész

Elina:

Hajnalig beszélgettünk még mindenféléről. Róla és Tomról, Seb karrierjéről és az én elcseszett házasságomról. Amikor aztán már majdnem leragadtak a szemeink, ledőltünk az ágyra és elaludtunk.

Másnap reggel aztán rászántam magam, hogy a ház többi részét is kitakarítsam. Emma felajánlotta, hogy segít, így mindjárt gyorsabban ment minden. Közben beszélgettünk, nevetgéltünk, vagy épp mikor a kezünkbe akadt egy olyan tárgy vagy fotó, amiről eszünkbe jutott valami mindjárt leálltunk sztorizgatni. És bár emiatt nem végeztünk hamar, de mire alkonyodni kezdett mi fáradtam rogytunk le a nappalim bőrkanapéjára. Rendeltünk magunknak egy-egy pizzát, mivel egész nap nem ettünk semmit, lévén, még mindig nem is volt semmi kaja itthon. Mire minden szeletet eltüntettünk Tom is megérkezett Emmáért. Még beszélgettünk egy kicsit, aztán ők elmentek én pedig lezuhanyoztam és bedőltem az ágyamba. A laptopomat bekapcsoltam, kicsit nézelődtem a neten, de hamar el is álmosodtam ezért félretéve azt a párnára hajtottam a fejem. Pár perc múlva már aludtam is.

A következő napomat úgy döntöttem vásárlással fogom kezdeni. Beültem a kocsimba és a közeli bevásárlóközponthoz hajtottam. Mindent beszereztem, amire szükségem lehet, és vettem még álláshirdetéseket tartalmazó újságot is, mivel sürgősen találnom kéne valami munkát, ha nem akarok rövid időn belül éhen halni. Ugyan van egy komolyabb összeg a számlámon, amit az évek során rakosgattam félre, de ahhoz nem szívesen nyúlnék. Ki tudja, mikor lesz szükségem még rá az életben. Hazafelé tartottam, mikor megpillantottam Sebet befordulni az üzletük felé. Hiányzott nagyon már. És ugyan kicsit rosszul esett, hogy mióta Bent eltakarította a közelemből nem hívott és nem is keresett úgy döntöttem most félreteszem a büszkeségem és én megyek el hozzá. Leparkoltam a kis üzlet mellett, ami nem volt túl nagy, olyan igazi kis vegyes bolt volt. Minden volt benne, amire egy embernek szüksége lehet a háztartásban, de mégsem kell elmenni legalább a bevásárlóközpontig. Benyitottam az üzletbe a kis szélcsengő csilingelésének mellett, ami jelezte, hogy vevő érkezett. A pult mögött nem állt senki, pedig Seb autója kint állt. Nem is kellett sokat várnom, mire megjelent egy mosoly kíséretében, de amint meglátott azonnal elkomorult. Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy talán ő már nem is tekint a barátjának. Egy tétova lépést tettem felé ő pedig kilépett a pult mögül, de nem jött tovább. Már ez is épp elég bíztatás volt a részéről felém. Könnyek gyűltek a szemembe miközben átszeltem a köztünk lévő távolságot a nyakába csimpaszkodva szorítottam magamhoz. Könnyeim végigfolytak az arcomon eláztatva ezzel a pólót, amit viselt.

- Annyira hiányoztál – szipogtam a nyakába fúrva a fejem, mire Seb eltolt magától és kezeibe fogva az arcomat letörölte a könnyeket róla.

- Te is nekem Lini – sóhajtotta és újból magához szorított. – El sem tudom mondani mennyire örülök, hogy látlak és, hogy hazajöttél.

- Annyira sajnálom – suttogtam és próbáltam nem újra elsírni magam.

- Mit sajnálsz? – kérdezte, majd megfogva a kezem a pult mögött álló székhez vezetett ahová leült majd az ölébe húzott.

- Hogy nem jöttem előbb haza – mondtam lehajtott fejjel. Szégyelltem magam a gyengeségem miatt. – Már akkor meg kellett volna tennem mikor először megütött. Meg is akartam tenni, csak Ben elhitette velem, hogy megváltozik, és tényleg szeret.

- Ez mikor volt? – kérdezte nyugodtnak szánt hangon, de ismertem annyira, hogy tudjam ez csak a látszat. Pláne, hogy az arca megrándult mikor kiejtettem a számon az először megütött mondatot.

- 2010-ben – sóhajtottam és felnéztem Sebre. Arcizmai rándulása elárulta, hogy igen komoly erőfeszítésébe kerül megőriznie a hidegvérét. Tudtam, hogy a jelenlétemben nem fog kiborulni, sosem tette. – Nagyon megbetegedtem, és ő ápolt engem, de mivel miattam nem tudott dolgozni menni kirúgták. Sokáig nem talált új munkát, aztán mikor végre dolgozni tudott volna, két nap után már be sem ment, hanem részegen jött haza. Akkor ütött meg, de utána sosem fordult elő többször.

- Ennyire jó útra tért? – kérdezte, de hangja gúnyosan csengett.

- Megkértem a főnökömet vegyék vissza a gyárba, amit meg is tettek – magyaráztam neki csendesen a vállára hajtva a fejemet. Megnyugtatott a közelsége és a tudat, hogy még mindig mindenben mellettem áll. – Csak nem a gyárban helyezték el hanem a Forma 1-es csapat szerelői között.

- Nem mondod, hogy ez a szemétláda végig ott volt a közelemben? – csattant fel és szerintem, ha nem lettem volna az ölében fel is pattan, de így ezt nem tette. – Ha ezt tudom valahogy véletlenül elütöttem volna a boxban – vigyorgott rám és én elnevettem magam.

- Jajj Sebi – karoltam át a nyakát és hozzá bújtam. – Aztán 2012 végén hazajött és egész idáig jól mentek a dolgok, kezdtem elhinni, hogy talán megváltozott, de mint az látható nem így történt. Megütött én eljöttem, és innentől már tudod mi történt. De én annyira büszke vagyok rád. És sajnálom, hogy abba kellett hagynod és én nem lehettem veled.

- Köszönöm Drága – sóhajtott fel, de ez most igazán fájdalmas sóhaj volt. Tényleg hiányzik neki a versenyzés. Végül is ez az élete. – Én is sajnálom, hogy így lett vége mindennek. Rocky nem volt rossz mérnök, sőt kifejezetten szerettem vele dolgozni, de sokkal jobb lett volna úgy, hogy te vagy velem, ahogy arról mindig is álmodoztunk. Akkor talán elkerültük volna életünk legrosszabb hibáját.

- Hogy történt a baleset? – kérdeztem miközben szórakozottan kezdtem el a haját birizgálni. Nem szerette, de sosem szólt, hogy hagyjam abba. – Nem láttam, csak olvastam róla.

- A Maláj nagydíjon történt – kezdett bele, de hangján éreztem, fájdalmas emlék ez a számára. Bár vele lettem volna. – A verseny elején szakadt az eső, meg is szakították egy időre. Aztán mikor elállt és kezdett felszáradni a pálya, igaz csak az ideális ív. Aztán mikor Alonsót akartam megelőzni ő egy nem épp szabályos mozdulattal felém rántotta a kormányt, és már hiába fékeztem a vizes részen semmit nem értem vele. Csak csúsztam kifelé, aztán valahogy Alonsót megdobta a rázókő, és ahogy az autómnak csapódott leszakadt az egyik kereke, ami pont a kezemre esett rá. Szilánkosra törtek a kézfejemben és a csuklómban is a csontok, valamint az ínak és idegek is megsérültek. A csontok miatt még nem lett volna probléma, kihagyok pár futamot és újra versenyzek, de a többi miatt már sosem fogom tudni úgy mozgatni a kezemet, hogy azzal ilyen autót tudjak vezetni.

- És nem akarsz majd más szériában versenyezni? – kérdeztem miközben nyugtatóan simogattam az arcát.

- Nem, úgy döntöttem, hogyha Forma 1-ben nem indulhatok, akkor máshol sem szeretnék – felelte szomorúan. – Meg végül is elértem a célomat. Világbajnok lettem, ráadásul háromszoros. És bár fáj még, hogy többet nem versenyezhetek, de tudom, hogy így is jó lesz. Micahel felkeresett, hogy nem lenne kedvem vele együtt segíteni a fiatal tehetségek felkutatásában és segítésében, hogy minél feljebb kerülhessenek. Most azon kívül, hogy segítek itt anyuéknak ezzel foglalkozunk – mosolyodott el és látszott rajta, hogy örül ennek a lehetőségnek, mert így segíthet másoknak és legalább a versenyzés közelében marad.

- Te mi a fenét csinálsz itt ezzel a nőcskével az öledben? – hallottuk meg a már irritálóan magas hangot, mire Seb és én egyszerre nyögtünk fel.