21. rész

Halihó!

Hát most csak annyit mondanék h bocsánat, amiért csak ilyen későn teszem fel, de valami mindig közbe jött :(

Jó olvasást, 

puszaa :)

21. rész

A szobában a többi helységgel ellentétben steril környezet volt. Valószínűleg Robertben maradt még annyi emberség, hogy nem egy rendetlen, fertőtlenítés nélküli helyen tartja Emilyt. Mert ő feküdt az egyetlen ágyon, ami a szobában volt. Sápadt volt, még annál is sápadtabb, mint amilyen szellemként volt. Pedig már az is túl fehér volt, de most azt is túlszárnyalta. Erre pluszba még rátett, hogy a szobában minden fehér volt, és még csak fény se áradt be, mivel ablak sem volt a helyiségen. Törékeny, amúgy is vékony kis teste még soványabb lett, tele kék, lila foltokkal, amit a tűszúrások, és a bekötött infúzió miatti véraláfutások okoztak. Szeme lecsukva, arca mozdulatlan, haja körülbelül a derekáig ért már.

Kintről dulakodás hangja hallatszott, mire a két rendőr felszaladt, hogy segíteni tudjanak társaiknak. Ryan nem mozdult, meredten figyelte testvérét és mintha könny csillant volna meg a szeme sarkában.

- Köszönöm – fordult felém hirtelen, de nem értettem mit is köszön, hiszen ő találta meg, ő tudta kideríteni, hogy hol van Emily.

- Mit? – néztem rá értetlenül.

- Hogy felhívtad a figyelmem rá, hogy Emily életben van – magyarázta és lassan az ágyhoz sétált. Felemelte a kezét és óvatosan végigsimított az arcán, de azon nem látszott, hogy érzett volna belőle valamit is. – Ha te nem vagy, Em még mindig ennek a szemétnek a markában lenne, és ki tudja meddig feküdt volna itt még. Hány évig szenvedett volna még, ha te nem pont abba a házba költözöl, és nem veszed észre, hogy van ott rajtad kívül még más is.

- Nem kell semmit megköszönnöm – tettem a vállára a kezem, és megszorítottam, ahogy a szeretett lány sápadt és beesett arcára pillantottam. – Nélküled nem ment volna, sosem találtam volna meg egyedül.

- Ez nem csak az én érdemem – felelte suttogva, mintha amiatt félne, hogy ha hangosan beszélünk, Emily felébred. – Te és Heikki is ugyanolyan sokat kutattatok, hogy rájöjjetek valamire, ami segíthet.

Az egyik rendőr lépett vissza a szobába. Eléggé zilált volt az arca és a ruházata is, és kissé gyorsan is kapkodta a levegőt.

- Elkaptuk Robertet – jelentette be, és én úgy éreztem, mintha egy mázsás súly szakadt volna le a szívemről. Megtaláltuk a szerelmemet és végre azt a mocskot is elkapták. Ennél jobb már nem is lehetne ez a nap. – Viszont van egy kis gond. Felhívtuk ugyan a mentőket, de csak addig tudnának jönni, ameddig mi is tudtunk, odáig kézben kéne elvinni a hölgyet, de nem tudhatjuk mit művelt vele ez az ember.

- Ezt hogy érti? – nézett rá felhúzott szemöldökkel Ryan.

- Úgy, hogy itt – mutatott körbe a kis szobán. – Elég komoly orvosi műszerek vannak, és ki tudja milyen célt szolgálnak. Nem tudjuk, hogy ha levesszük az egyikről nem okozunk-e még nagyobb kárt, mint amennyit segítünk. Ezekkel együtt lehetne csak elszállítani a kórházban, és elég nehéz feladat ennyi műszerrel együtt keresztülkelni ezen az erdőn és az átázott talajon – magyarázta, és tudtuk, hogy igaza van. Nehéz lesz ilyen időben elszállítani innen Emilyt, pedig minél hamarabb orvosi segítségre van szüksége.

Jó egy óra eltelt már mire kiértek a mentősök. Elborzadva nézték a szobát és Emilyt a különböző gépekhez kötve. Az egyik szakavatott mozdulatokkal ellenőrizte a pulzust, majd a gépeknek szentelte figyelmét, míg egy másik a vérnyomást és a szívhangot ellenőrizte. Mivel nem tudták, hogy milyen okból voltak rajta a gépek, nem vettek le róla semmit sem. Miután leellenőriztek mindent Emilyt áttették egy hordágyra, amit tolni lehet, de ezt nem igazán tudtam, hogy szeretnék a sárban megtenni. Mivel a műszerek árammal működtek hoztak egy magukkal egy hordozható EKG-t és egy oxigénpalackot is, hogy helyettesíthessék a lélegeztető gépet.

Elég sokáig tartott, míg átvittük Emilyt az erdőn a mentőautóig, de végül sikeresen odaértünk. Ők elszállították Emet a kórházba, mi pedig utánuk mentünk a saját autónkkal.

A kórház várószobájában ültünk. Ryan felhívta az apját, hogy megtaláltuk Emilyt, mire Andrew is azonnal útnak indult. De ez is már olyan régen történt, hogy már azóta meg is érkezett. Emilyről viszont még mindig semmi hírük nem volt. Idegőrlő a várakozás. Idegesített, hogy már majdnem négy teljes órája vizsgálják és ezalatt egyetlen nővér vagy orvos nem mondott semmit csak, hogy várakozzunk türelmesen. Könnyű azt mondani.

A váró ajtaja kinyílt végre és egy idősebb orvos lépett be. Homloka ráncokba szaladt, és gondolkodó arcot vágott. Nem tudtam mit jelent ez és ez zavart. Tudni akartam, mi van Emilyvel.

- Önök Emily Anderson rokonai? – kérdezte végignézve rajtunk.

- Igen – lépett előre Andrew. – Az édesapja vagyok, Andrew Andreson. Ő a bátyja, Ryan és a barátja, Sebastian – mutatott először Ryanre, majd rám.

- Dr. Greg Benson vagyok – mutatkozott be. – A lánya esete felettébb érdekes uram. Őszintén megmondva az igazat a praxisom során még nem találkoztam ilyen esettel. – Megijesztettek a hallottak. Ez eddig eszembe sem jutott, hogy esetleg az orvosok nem tudják kihozni ebből az állapotból. – Fogalmam sincs, hogy Miss Anderson, miért van még életben – mondta, mire mindhárman megdöbbentünk. – Ez a mai orvostudomány állása szerint nem volna lehetséges. Már halottnak kéne lennie.

- Hogy érti ezt? – kérdezte rémülten Andrew.

- Nos, a lánya kómában van jelenleg, erre gondolom már rájöttek maguk is – kezdte és mikor bólintottunk, hogy ezt gondoltuk folytatta. – Ez az állapot becslésem szerint már majdnem két éve, tehát az elrablása óta tarthat. Ha jól értesültem az orvos, aki elrabolta a neurológia és a kardiológia szakterületen belül mozgott. Ez tisztán meglátszik az állapot előidézésének módjából.

- De hát kómából felépültek már mások is – szólt közbe Ryan feszülten. – Mi a probléma akkor?

- A probléma az, hogy a fogság helyén felhelyezett műszer nélkül gyakorlatilag semmilyen agyi tevékenység nem észlelhető a hölgynél – mondta az orvos, de ezzel még számunkra nem mondott semmi okosat. – Tulajdonképpen az agyhalál állapota lépne fel, ha az nem lenne. Vagyis lehet, hogy minden szerve teljesen jól működik és egészséges, de agyi tevékenység nélkül ez mit sem ér. Ilyenkor csak azt tudjuk tanácsolni, hogy amíg lehetséges ajánlják fel a szerveket transzplantációra és hagyják az illetőt lekapcsolni a gépekről. Annak ugyanis semmi értelme nincsen, hogy gépek tartsanak életben egy embert.