3. rész

Halihó!

Itt is vagyok a következő résszel Elina és Seb történetéből, ami még mindig Elina szemszögű.  De nyugi, eljön Seb ideje is ;)

Jaa, és Brigi én siettem :D Most te jössz :D

Jó olvasást! :)

Puszaa

3. rész

Elina:

Beültem a spórolt pénzemből nemrég vásárolt Volvoba és szülővárosom felé indultam. Tudtam, hogy a régi házunk még mindig ott áll elárvultan, elhagyatottan és csak rám vár. Ben hosszas könyörgése árán sem tudtam rávenni magam, hogy eladjam. Sejtettem, hogy egyszer még az életben szükségem lesz rá, és most örültem csak igazán ennek a döntésemnek. Sosem lettem volna képes rá, hogy Sebastianhoz, Tomhoz vagy akár Emmához csak úgy becsöngessek és segítségért könyörögjek nekik. Nem, ahhoz túl nagy volt a büszkeségem. Saját magam szúrtam el az életemet, saját magamnak is kell helyrehoznom.

Először még beugrottam a munkahelyemre, ahol felmondtam. Igazából főnökömnek elég volt az arcomra néznie és ismernie Bent, máris tudta mi történt. Adott egy névjegykártyát egy válóperes ügyekkel foglalkozó ügyvéd nevével, címével és telefonszámával és mondta még ma menjek be a feltüntetett címre, majd ő felhívja, hogy érkezem, csak hivatkozzak rá. Nagyon hálás voltam neki, hogy ennyire segíteni akar nekem.

Az ügyvéd irodája nem volt messze a volt munkahelyemtől, és mihelyst kimondtam volt főnököm nevét már be is engedtek. Dr. Berger egy nagyon kedves középkorú férfi volt, felvette az adataimat, készített néhány képet az arcomon és a kezemen lévő foltokról, amely szerinte elegendő ok arra, hogy a lehető leghamarabb kimondják a válást.

Az új és a remélhetőleg boldogabb jövő reményében vágtam neki az útnak, mely visszavitt Heppenheimbe. A hosszú út alatt volt időm gondolkodni az elcseszett életemen. Most már tudom, hogy mindent elrontottam azzal, hogy nem mentem el az egyetemre. Milyen boldog életem lehetett volna Seb mellett, miután lediplomáztam. De mindez már sosem valósul meg, hiszen ő is abbahagyta a versenyzést. 2007 óta nem beszéltem vele, mióta nem csak tesztelt a Forma 1-ben, de rendszeresen részt vett minden futamon, mint szerződtetett pilóta. A beugró amerikai futama után még meglátogatott, de azóta csak az újságokban és az interneten olvastam róla. Mintha csak megszűntem volna létezni számára és ez nagyon fájt. Noha én sem kerestem, de egyszerűen nem is volt rá időm, sem pénzem. Ben mellett meg lehetetlen lett volna. Egyszer mondtam neki, hogy meglátogatnám a barátaimat, annak is egy hasonlóan szép monokli lett az eredménye. Ezután meg már fel sem hoztam többet. Másrészt meg nem is tudta, hogy Sebastian Vettel, a háromszoros világbajnok ez a barátom, bár ennek csak örülök. Ki tudja mit tett volna vele is, na meg nem hagyott volna békén azzal, hogy ha ilyen barátaim vannak miért nem kérek tőlük pénzt. Biztos ez lett volna, és ezt nem akartam. Inkább csendben maradtam és hálát adtam az égnek, hogy nem látták milyen életet élek.

Nagyot dobbant a szívem, ahogy elértem szülővárosom határát. Boldog voltam, hogy végre hazaértem, de megdöbbentett a sárga tábla alatt található másik tábla. Nagyon eredeti módon jelezték az erre járókkal a „Vettelheim” felirattal, hogy itt egy világbajnok él. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy újra láthatom őt, de szomorúságot is éreztem, azért mert eddig elhanyagoltuk egymást. Régen elképzelni nem tudtam volna, hogy majd hat évig ne beszéljünk és találkozzunk. És nem tudtam, hogy fogok érezni, ha megpillantom őt, vagy ő miként fog reagálni rám.

Régi házunk fehér falai már messziről észrevehetőek voltak és én végre boldog voltam, hogy hazatértem. 

Bár a látvány nem volt valami szívderítő. A ház melletti sövény elburjánzott és most szanaszét álltak az ágai. Anyám virágágyása elgazosodott és a rózsák ki is pusztultak belőle. A kertben a fű vagy térdig ért ellentétben a régen szépen nyírt gyeppel. Az udvarban lévő fát kúszónövény fojtogatta. A szívem fájdalmasan szorult össze a tudatra, hogy mi mindent kell megcsinálnom itt mire megint úgy fog kinézni, mint ahogy anyám halála után itt hagytam.

Az autót a ház előtt hagytam és nagy nehezen behordtam a csomagjaimat. Mivel már elmúlt hat óra így boltba sem tudtam elmenni, hogy valami vacsorát összeüthessek, ezért az úton vásárolt két pogácsát és egy üveg teát voltam kénytelen elfogyasztani. Majd miután szerény eledelemet megettem úgy döntöttem nekiállok kitakarítani legalább a szobámban, hogy kipakolhassak. Felporszívóztam, lepókhálóztam, megpucoltam az ablakokat és leportalanítottam, majd áttörölgettem mindent fertőtlenítős vízzel. Miután ezekkel megvoltam nekiálltam a szekrényembe halmozni a ruháimat, amik az évek alatt azért eléggé felhalmozódtak. Mindig is az a fajta lány voltam, aki ha megtetszik valami képtelen vagyok a boltban hagyni. Ugyan ez sok veszekedést szült köztem és Ben között megértettem vele, hogy a saját magam megkeresett pénzzel azt csinálok, amit akarok.

Mikor mindennel kész voltam egy melegítőnadrágot és pólót elővéve a fürdő felé vettem az irányt, hogy végre egy forró fürdőt vehessek. Előtte azonban még be kellett üzemelnem a gázfűtést, ami eltartott ugyan vagy tíz percig, de utána a forró víz ellazította és felmelegítette elfáradt és átfagyott csontjaimat. Ezután tiszta ágyneműt húztam és a meleg szobában az előmelegített ágyba bújva a laptopomat beüzemelve egy filmet kezdtem el nézni. Már majdnem elaludtam, amikor fényszórók világították át a sötétítő függönyt és hangos kiabálás ütötte meg a fülemet. Azonnal megismertem Ben hangját és elöntött a pánik. Honnan tudja, hogy itt vagyok? – futott át az agyamon a gondolat, de most nem kezdtem el agyalni rajta. Gyorsan lekapcsoltam az éjjeli lámpát és a laptopom tetejét is lehajtottam nehogy valami fény is kiszűrődjön, bár tudtam ez nem sokat ér annak tükrében, hogy a ház előtt áll a kocsim. Gyorsan lefutottam és ellenőriztem, hogy be vannak-e zárva az ajtók, majd a szobámba visszasietve a függöny mellől kémleltem kifelé. Ben továbbra is csak kiabált és hosszan nyomogatta a dudát a kocsijában. Jó húsz perc múlva már a rendőrök jöttek ki, gondoltam biztos az egyik szomszéd hívta ki, mert megelégelte a hangzavart. Ben ekkor már az ajtón dörömbölt és követelte, hogy azonnal nyissam ki azt. Kezdtem egyre jobban megrémülni, és nagyon örültem, hogy végre itt vannak a rendőrök, akik elviszik majd Bent innen.

A rendőrautóból egy magas barna hajú férfi szállt ki. Kisfiús arcát látva azonnal felismertem jó barátomat Tomot. Mellette egy másik, szintén barna hajú férfi jelent meg. Őt így nem ismertem, de tudtam, ha Tom itt van, én már biztonságban vagyok. Tom majdnem ugyanannyira védett engem és Emmát, mint Seb ezért szinte azonnal megnyugodtam.

- Elina! Azonnal nyisd ki az ajtót – kiabálta Ben és továbbra is csak ököllel ütötte az ajtót.

- Kérem uram, hagyja abba a kiabálást – kezdte az ismeretlen férfi és Ben vállára tette a kezét, hogy arrébb húzza az ajtótól.

- A feleségem van bent, és kizárt a házból, ne mondja nekem, hogy ne kiabáljak – fordult a rendőr felé Ben. – Jogom van itt lenni!

- De ez akkor sem jogosítja fel, hogy itt hangoskodjon – folytatta nyugodt hangon az ismeretlen rendőr, míg Tom csak a házat kémlelte kíváncsi tekintettel. Na igen, ők nem tudták, hogy férjhez mentem. Ezt még Sebnek sem mondtam el. – Ha nem fejezi be, be kell vinnünk csendháborítás miatt.

- Majd befejezem, ha bejutottam a házba és beszéltem a feleségemmel – csattant fel Ben, míg Tom a rendőrautó mellett telefonált valakinek. Gondoltam a rendőrségre.

- Viszont nagyon úgy tűnik, a felesége nem akar Önnel beszélni, ezért megkérem, hogy távozzon innen, amíg szépen mondom – hallottam még mindig a rendőr nyugodt hangját. Közben már újra lementem a földszintre és már az ajtó melletti ablakon figyeltem az eseményeket.

- Már mondtam, csak akkor megyek el, ha beszéltem a feleségemmel. Jogom van itt lenni – nézett farkasszemet a rendőrrel Ben és semmi jelét nem mutatta, hogy el akarna menni innen. Tudtam, hogy csak akkor távozik, ha beszélt velem, és most, hogy itt van két rendőr, az egyik ráadásul Tom nem féltem kimenni. Biztos voltam benne, hogy megakadályozzák, ha bántani akarna. Kinyitottam az ajtót és kiléptem az eddig még ismeretlen rendőr mellé, de így, hogy már szemből és közelről látom felismertem benne Danielt, Tom két évvel idősebb testvérét.

- Semmilyen jogod nincs itt lenni Ben – fordultam felé, de közben egy lépéssel Daniel felé hátráltam, aki nyugtatásképp a derekamra tette a kezét úgy, hogy Ben ne láthassa. – Ez a ház az enyém, és neked semmi közöd hozzá nem, hogy jogod lenne itt lenni.

- Eli, hisz a férjed vagyok és szeretlek – kezdett el közelebb lépkedni, én meg egyre jobban hátráltam, ahogy Daniel is mögöttem.

- Ha szerettél volna nem ütöttél volna meg már többször is – mondtam és éreztem, hogy a derekamra fonódó kar megfeszül körülöttem. Hát igen, még nem látták az arcomat. Közben hallottam, amint egy autó állt meg nem messze, de nem foglalkoztam vele. – Ez a ház az enyém, nincs hozzá közöd és most menj el – kértem, majd elléptem az ajtótól, ki a fölötte világító lámpa fényébe, ami pont megvilágította az arcomat. Mellettem Daniel halkan felszisszent, Tom is felhördült a sövény melletti bejárónál, de egy harmadik hangot is hallottam, ami elég hangosan felmordult. Tom felé pillantottam és megláttam mellette egy nagyon dühös Sebastian Vettelt. Szívem megtelt szeretettel, amikor Sebre néztem. Haja rövidebb lett, már nem az a hosszú szanaszét álló hajú tini állt előttem. Válla szélesebb lett, és a testalkata is jól láthatóan izmosabb, mint amikor utoljára láttam. Most egyszerűen csak idesétált. Nyugodtnak látszott, ruganyos léptekkel közelített, de én ismertem már annyira, hogy tudjam, csak a dühét leplezi. A szeme izzott. Bal kezén még mindig kötés volt, a jobb pedig most Ben arcát célozta meg. Nem tudtam megállni mosolygás nélkül a jelenetet, amikor Ben közelebbi kapcsolatba került a járda betonjával.

- Vettel – nyöszörögte Ben, majd feltápászkodott és védekezésre emelte kezeit, de Seb nem ütötte meg többször. Megragadta a kabátjának a nyakát és az autója felé kezdte el vonszolni. Kinyitotta az ajtót, majd szó szerint belökte az ülésre Bent, akinek a feje előrehanyatlott és lefejelte a dudát, ami hangosan tülkölt, míg el nem emelte onnan.

- Takarodj innen – morogta Seb. – Ne lássalak meg még egyszer Lini közelében különben megkeserülöd. Érthető voltam? – nézett Benre dühösen és becsapta az ajtót, majd kék szemeit rám szegezte. – Szia Lini!