1. rész

Halihó!

Mint, ahogy ígértem itt az új történet első része. Ebből úgy terveztem, hogy a következő hétfőn jönne, míg a másik történet 19. része csütörtök-péntek magasságában. De lehet, előbb is tudom hozni, mindenesetre legyen ez a kiindulópont :)

A történetről még elöljáróban annyit, hogy mielőtt megköveznétek, hogy egy német kisváros nem ilyen, megjegyezném, tudom :D De most direkt ilyennek kell lennie :) Azt is tudom, hogy Vetteléknek nincs semmilyen kisboltjuk, de valamit Sebnek is csinálnia kell otthon :D

A másik dolog pedig, hogy sokan írtátok, hogy tetszik a Seb szemszög. Nos ez nem csak olyan lesz, mikor melyikhez lesz kedvem :)

Jó olvasást! Remélem tetszeni fog nektek. :)

Puszaa :)

1. rész

Elina:

Lehajtott fejjel mentem végig a kisváros utcáin. Nem volt rajtam semmi feltűnő, egy egyszerű farmer térdnadrágot és egy pólót vettem fel, pont azért, mert mindig mindenki megbámult. Úgy látszik ez sem vált be. Pedig azt sem mondhatja a sok ház előtti padon ücsörgő asszonyság, hogy udvariatlan vagyok. Minden egyes alkalommal mosolyogva köszöntem nekik. Ugyan viszonozták, de mihelyst elhaladtam előttük már dugták is össze a fejüket, hogy egy újabb elképesztően alaptalan pletykát kezdjenek el terjeszteni rólam. Nem tudom mit tehetnék még annak érdekében, hogy ne beszéljenek rólam, ennél hétköznapibban és észrevehetetlenül már nem tudnék viselkedni. Bár régen apám mindig azt szokta mondani, hogy egy ilyen kisvárosban akkor csinálsz valamit rosszul, ha nem pletykálnak rólad. Én mégis egy ilyen életre vágytam. De ez már csak álom marad úgy látszik.

Már kislány koromban is utáltam, ha rólam beszéltek, pedig ez akkoriban is sűrűn előfordult. Pont apámnak hála. Mindig is egy csélcsap ember volt, rendszeresen ivott és veszekedett anyámmal, igaz addig sose merészkedett el, hogy megüsse. Aztán egy hideg téli hétfőn, mikor hazamentem csak a zokogó anyámat találtam otthon, aki közölte, apám elment. Ez nem is volt újdonság, mivel sokszor előfordult már, hogy egy-két napra nem jött haza. Ezúttal azonban örökre elhagyott bennünket. Na nem meghalt, egyszerűen közölte anyával, hogy elege van belőlünk, nem bírja ezt tovább és lelépett. Ezek után már csak a város lakóinak a sajnálkozó pillantásai, és a pletykás népség rosszindulatú megjegyzései követték lépteimet. Sosem értettem, hogy a történtek fényében, és azok teljes tudatában miért mi lettünk a rosszak, és miért pont apámat sajnálták előszeretettel. Szóval már megszoktam, hogy sohasem jó semmi, amit én csinálok, és ha kell, ha nem rólam beszélnek. A tudatnál, hogy mindig én vagyok a téma már csak az rosszabb, hogy nem is titkolják ezt. Még el sem haladtam egy társaság előtt, de már arról sutyorogtak, miért pont azt a ruhát vettem fel, ami épp akkor rajtam volt, vagy, hogy miért jöttem vissza ebbe a városba.

Nos igen, eddigi életemben szinte csak rossz döntéseket hoztam. Mikor tizennyolc évesen a főiskolára készülve anyám hirtelen meghalt minden álmom szertefoszlott. Az, hogy egyszer még elismert versenymérnök legyek a legjobb barátom oldalán, és együtt járjuk a világot. Hoztam egy rossz döntést az egyszerű kisvárosi lánykák naivitása okán és ezt sose állták meg az orrom alá dörgölni. Pedig Isten a tanúm rá hogy már ezerszer megbántam, de még mindig csak szenvedek miatta, na meg a férfiak miatt, akik valami különös oknál fogva mindig engem szemeltek ki maguknak, holott a hátam közepére sem kívántam őket.

De akkor sem adtam meg nekik azt az örömöt, hogy a szobám sarkába kuporodva sírjak, azzal csak külön örömet okoznék nekik, hogy a rossz döntéseim miatt magányos vagyok. Igaz most se vagyok egy társasági ember, de a régi barátaim legalább kitartanak mellettem. Ez nekem bőven elég, annak ellenére, hogy sokszor tényleg elbujdostam volna a világ egy eldugott kis sarkába, hogy kisírhassam magam.

Így tehát emelt fővel, magas sarkúm kopogását hallgatva és udvariasan köszöngetve mindenkinek haladtam végig a városka utcáin. A főutcára kanyarodva halvány mosolyra húzódtak ajkaim, amint megpillantom a kis vegyes boltot. Ahogy minden lépéssel közelebb értem, a szívem is úgy kezdett hevesebben verni. Mint egy kalitkába zárt kismadár, aki szabadulni akar, úgy verdesett, miközben én magamban imádkoztam, hogy most is ott legyen Ő.

Mosolyogva, remegő kezekkel nyitottam be a kis boltba, ahol a pult mögött tényleg ott állt Ő. Isten úgy látszik szeret engem – gondoltam magamban és beléptem.

- Szia Lini – köszöntött Ő is halvány mosollyal az ajkain. – Latte és muffin lesz? – kérdezte kisfiús vigyorral, mire bólintottam és Ő már lépett is a kávégéphez, ahol egy műanyagpohárba megcsinálta a kávémat, majd egy papírzacskóba csomagolt egy dupla csokis muffint. A táskámból elővettem a pénztárcámat, fizettem és a sütit és kávét megfogva épp megfordultam volna, de Ő utánam szólt.

- Lini – szólt, mire kérdőn néztem rá. Erre Ő benyúlt a pult alá és egy sietősen becsomagolt kis dobozt nyújtott felém. – Boldog névnapot!

- Köszönöm – elpirulva, remegő kezekkel és szaporán verdeső szívvel vettem el a dobozkát. Ő még mindig mosolygott, mikor kiléptem a boltból.

Átsiettem a túloldalra, majd a kulcsaimat előkeresve nyitottam be a kis ajándéküzletbe. Amikor becsuktam az ajtót, még átpillantottam a szemközti boltba, ahol még mindig ott állt Ő és vágyakozó pillantással nézett rám. Behunytam a szemem, majd nagyot sóhajtva a pulthoz léptem, ahol kibontottam a valószínűleg sietve és titokban becsomagolt dobozt. Felnyitottam a tetejét, és egy ezüst karkötőt pillantottam meg a bársonypárnán. Kivettem, óvatosan forgattam a kezemben, hátha rejt még valamit, amit nemsokára meg is láttam. A kis lapszerű rész hátoldalán két szív közé négy betűt gravíroztak, EG, mint Elina Gerber és SV, mint Sebastian Vettel.

Elina Sebtől kapott ajándéka.