2. rész

Halihó!

Bocsánat, h a múlt héten elmaradt a friss a másikból, de most annyira ez van a fejemben, h ahhoz nem volt ihletem, de remélhetőleg a héten már tudok belőle is frissíteni :)

Puszaa :)

2. rész

Elina:

- Seb – suttogtam nevét meghatottan, mely az üres kis boltban visszhangozva hallatszott újra. Megsimogattam a gravírozást, és fájó szívvel gondoltam életünk együtt leélt szakaszára.

Seb mindig mellettem volt. Az oviban, ahol, ha kellett megvert egy fiút csak mert az bántott, ahol együtt játszottunk, egymás mellett ettünk és aludtunk. És ezek ellen még a dadák sem tudtak mit csinálni. Elfogadták és mosolyogva figyelték kettősünket. Velem volt az iskolában, ahol, ha én táncoltam ő az óra végén az ajtóban várt rám, ha ő ment versenyre én vele tartottam, és szurkoltam neki. Vele örültem, ha nyert és vigasztaltam, ha nem sikerült neki valami. A középiskolába is együtt mentünk, ahol szintén rendíthetetlenül óvott mindentől és mindenkitől. Egy fiú orrát be is törte, mert az egy hét után egy szó nélkül hagyott el egy másik lányért. Ezután már szinte senki nem mert velem ujjat húzni, Seb haragja mindenkit elért. Mellette mindig biztonságban éreztem magam.

Aztán tizennyolc évesen minden megváltozott. Nem az én hibámból, nem is Seb miatt. Egyszerűen így hozta a sors. Anyámat egy bankrablás alkalmával meggyilkolták. Seb mellettem volt napokon át, mint mindig, most sem hagyott egyedül. Anyám életbiztosítása épp arra volt elég, hogy a temetést és a ház fennmaradó törlesztését kifizettem. Azonban azt az álmunkat, miszerint én Seb versenymérnöke leszek kettétörte. Hiába vettek fel Németország legjobb egyetemére, pénzem már nem volt rá.

Így mikor Seb elindult a következő versenyére, zokogva, fájó szívvel, életemben először nélküle elindultam munkát keresni. A stuttgarti Mercedes gyárban kaptam portásként állást, és mivel jogosítványom és autóm nem lévén kerestem a városban egy albérletet is, ami nem volt túl nagy viszont a fizetésemhez igazítva olcsó volt. Egyedül ücsörögtem a kis portás szobában, egyedül voltam otthon, nem volt velem Seb és magányos voltam. Nagyon magányos. Igaz voltak még barátaink, Tom és Emma, de ők is továbbtanultak, így ők sem voltak velem. Seb eleinte még meg-meglátogatott a versenyei között, de ezek az alkalmak is ritkultak, mivel már néhány alkalommal a Forma1-ben is tesztelt, majd meg is szűntek teljesen. Fájt ugyan, hogy ígéretével ellentétben miszerint mindig mellettem lesz majd, magamra hagyott, de megértettem. A versenyzés és a Forma1- be kerülés volt az álma, és nem én akartam az lenni, aki tönkreteszi neki ezt, ha már a saját álmomat nem sikerült megvalósítanom. A barátaim nélkül még csak-csak ellettem volna, de Seb nélkül nem. Egyre jobban felemésztett a magány.

Ekkor és itt ismertem meg Bent. Szőkésbarna hajával és szürkés szemével nagyon is vonzó volt, Kinézetre az a tipikus rosszfiú, de mint ismeretes a jó kislányok a rosszfiúkra buknak, és ez alól én sem lehettem kivétel. Ben mindig is kedves volt velem, a szüneteiben felkeresett, beszélgetett velem. Később már kávét és sütit hozott nekem, majd meg is várt engem a műszakja után és hazáig kísért. Ben nagyon is értett a csábításhoz és nem is volt nehéz dolga egy magányos, fiatal lánnyal. Eleinte amennyire tartottam tőle, a későbbiekben már annyira vágytam a társaságára. Mai eszemmel már tudtam volna, hogy minél messzebb el kellene kerülnöm, de akkor még, ha maga Seb mondja, akkor se hallgatok rá. És elkövettem életem legnagyobb hibáját.

A fiatal, magányos, naiv és hiszékeny énem hibája volt az, amikor öt hónap járás után igent mondtam Ben lánykérésére. Azóta már megtanultam, amit már akkor tudnom kellett volna. Hogy sosem szabad elhamarkodottan dönteni, hogy még a legcsábítóbb kérdésre válaszolva is mindent alaposan át kell gondolni. Én ezt akkor még nem tudtam, csak azt, hogy ez az egész Bennel egy új irányba sodorja az életemet. Nagyon nem a jó irányba.

Összeházasodtunk egy kis kápolnában, ahol mindig rendelkezésre állt két ember, akik jók lesznek esküvői tanúnak. Felmondtuk mindketten a saját kis albérletünket és egy közös nagyobba költöztünk, ahol aztán egy hétig kettesben eltöltöttünk egy amolyan nászút félét. Minden szép és jó volt. Még.

A bajok akkor kezdődtek, amikor három évvel később egy téli éjjelen majd, negyvenfokos lázam lett. Ben, mint szerető férj munkáját feledve gondozott és ápolt, és ez kifejezetten tetszett magányos lelkemnek. Imponált, hogy egy ilyen jó ember van mellettem, aki még a bajban sem hagy magamra, hogy én vagyok számára a legfontosabb. Eszembe jutott akkor, hogy Seb akármennyire is szeretett és szerettem én is, ezt sosem tette meg értem. Az autóversenyzés mindig is elsődleges helyet foglalt el a szívében. És ezután következtem csak én.

Ám az már cseppet sem tetszett, hogy a következő hét elején munkába érkezésünk után Ben megkapja a felmondó levelét. Ezután aztán minden megváltozott. Ben engem okolt mindenért, holott csak beteg voltam. Aztán kiderült, nem is a betegségemnél kezdődtek a hiányzásai, hanem már előtte is ki-kimaradozott a munkából. Minden nap, amikor hazaértem csak a tévé előtt ücsörgő férfit láttam. A lusta és a naplopó férjemet, akibe egykor beleszerettem. De ennek az érzésnek mára már nyoma sem maradt. Hiába kértem, könyörögtem neki, hogy keressen munkát sokáig nem volt hajlandó eleget tenni kérésemnek. Csak miután már az én kis fizetésem kevésnek bizonyult. Ezután újabb veszekedések árán végül elértem, hogy Ben nekiálljon munkát keresni. Nem is sokkal később sikerrel járt, és én alig vártam a következő hétfőt, amikor végre munkába állhat. Kezdtem hinni benne, hogy végre kilábalhatunk ebből a kilátástalan helyzetből.

Ám a várt nap sem hozott túl sok jót. Ugyan aznap még semmi gond nem volt Bennel, másnap már annál inkább. Megint nem jelent meg a munkahelyén. Ezt pedig sem a főnöke, sem pedig én nem toleráltam. Alig vártam már, hogy Ben megérkezzen, hogy jól beolvashassak neki, azonban nem úgy tért haza, mint azt én vártam. Ben teljesen részeg volt. A hétvégéig minden nap ez ment, reggel elment, este hazajött elázva. A szombati napon addig veszekedtem vele, hogy legalább bevásárolni menjen el, míg én takarítok. Nagy nehezen elindult, este későn pedig üres kézzel ismét részegen tért haza. Amikor pedig a pénzemet követeltem tőle csak egy pofon volt a válasz. Másnap a bőröndömmel a kezemben épp kisétálni akartam a házból Ben megállított. Addig könyörgött és esküdözött, hogy megváltozik, míg tényleg elhittem neki és végül maradtam.

Hosszas könyörgésem a gyárnál, miszerint vegyék vissza Bent meghozta az eredményét, ám nem épp úgy, mint azt szerettem volna. Ben a Forma1-es szerelők között kapott munkát. Alig akartam elhinni, hogy, ami az én álmom volt a legjobb barátommal nekem nem sikerül, de általam a férjem bekerül abba a közegbe, ahová én vágytam mindig is. Ben február elején átköltözött Brackley-be, az ottani gyárba és megkezdte a munkát. Mivel abba a csoportba osztották, akik mennek majd a futamokra az a helyzet állt elő, hogy volt férjem, meg igazából nem is. A sűrű program miatt nem igazán tudott hazajárni, így megint csak előjött az az érzésem, hogy magányos voltam. A hosszabb nyári szünetben itthon volt, meg akkor, ha több hét volt két futam között, de egyébként egyedül voltam, mint a kisujjam. És ez így ment egészen 2012 végéig.

Év végén azonban bejelentette, hogy visszakérette magát a stuttgarti gyárba. Állítása szerint egyrészt hiányoztam neki, másrészt pedig megunta a folyamatos utazgatást. Jól esett ugyan, hogy miattam is haza akart jönni, de tudtam, hogy ez kettőnk között már nem fog működni. Túl sok ideig volt távol, és azzal, hogy három éve szinte elmenekült a problémák elől még nagyobb lett a szakadék kettőnk közt. De úgy gondoltam, ha már egyszer miattam feladta a jól kereső, biztos állását, és végül is megváltozott, ahogy kértem tőle, megérdemel még egy esélyt. Arra azonban nem gondoltam, hogy megint az italba menekül. Hogy mi miatt, máig nem tudom, annyi a biztos, hogy március végén a főnökünk a kezembe adta Ben elbocsájtását jelentő levelet. Abban a pár napban minden összejött, és én nem bírtam tovább. Először a vasárnapi futamon Seb balesetet szenvedett. És nagyon úgy tűnik, hogy az eddigi három világbajnoki címe után nem lesz több neki. Olyan súlyosan sérült az egyik keze, hogy egy Forma1-es autó vezetésére már soha többet nem lesz képes. Aztán Ben újbóli kirúgása.

A hétvégén aztán Ben megtette azt, ami végképp arra sarkallt, hagyjak itt mindent és térjek vissza Heppenheimbe. Mikor újból részegen állított haza, és egy kiadós veszekedés után a fejéhez vágtam, hogy egy mihaszna ember, akit a felesége tart el egy jól irányzott ütéssel hálálta meg. Egyensúlyomat vesztve estem neki a szekrénynek, ahol elsötétült minden. Másnap aztán mivel Ben nem volt otthon összepakoltam minden cuccomat, bepakoltam a kocsimba, és megtettem azt a lépést, amit már jó régen meg kellett volna tennem. Kisétálni Benjamin Adler életéből.