10. rész

Halihó!

Következő rész :)

A végét csak neked csak most Brigi, meg természetesen amit megbeszéltünk maajd valamikor :D

Puszaa

10. rész

Elina:

- Bocsánat, de tényleg nem emlékszem rád – szabadkoztam azonnal Adamre nézve.

- Persze – legyintett lemondóan. – Neked Sebastianon kívül senki nem létezett, csak esetleg Tom és Emma.

- Már nem azért – kezdtem és kihívóan előre dőltem. – De ti sem erőltettétek meg magatokat, hogy a közelembe férkőzzetek.

- Nem is lehetett volna – horkant fel gúnyosan. – De erről Seb többet tudna mesélni.

- Nincs mit mondanom – morogta mellettem és az előtte lévő sörös poharat fixírozta.

- Pedig szerintem lenne – nevetett fel Adam. – Nem is egyszer lettünk megfenyegetve, hogy ha nem tűnünk el a közeledből nagyon is meg fogjuk bánni. Emlékszel arra, amikor Peter elhívott randizni, de nem ment el? – nézett rám kérdőn.

- Igen – bólintottam. Az volt az egyetlen alkalom, amikor randira hívtak. Talán ezért is voltam túl önbizalom hiányos mindig is, mert sosem érdekeltem senkit sem, ezért csúnyának és szerethetetlennek gondoltam magam és ez nem tett túl jót a későbbi életemnek sem.

- Azért nem ment el, mert Seb megfenyegette, hogy ha a elmegy megkeserüli – mondta, mire én döbbenten néztem Sebre, de ő csak megrántotta a vállát.

- Ezek csak trófeákat akartak Lini – mondta és a combomra tette a kezét, mire én ledermedtem. Ez nem helyes. – gondoltam, majd megfogtam a kezét és elemeltem a lábamról és a sajátjára helyeztem. Seb kérdőn nézett rám, és tekintete fájdalmasan csillant meg. Hanna felé intettem a szememmel, mire ő dühösen szorította ökölbe a kezét.

- Nem mindenki – jegyezte meg Adam, és én ránéztem. Szemét összehúzva vizslatott minket. Nem volt kétséges, hogy látta az előbbi jelenetünket.

- Ha annyira akartak volna téged, ez nem rettente volna meg őket – szólt közbe Seb, de többet nem mondott csak Tomhoz és Danielhez fordult és velük kezdett el társalogni valami autós témáról.

- Igaza van Adam – fordítottam felé a fejem, mire ő bólintott, jelezve, hogy egyetért. – Akkor meg?

- Akkor még nem tudtam, hogy mit veszítek – jegyezte meg, majd felállt és a pulthoz sétált. Seb rákapta a tekintetét, de az semmi jót nem ígért. Lemondóan csóváltam meg a fejem Sebre nézve, majd én is felálltam és Adam után mentem. Nem tudtam ugyan, hogy Adamnek mik a szándékai, de abban biztos voltam, hogy ez a legegyszerűbb módja, hogy ne legyen akkora a kísértés Seb után. Szeretni biztos nem fogok rajta kívül senki mást, de hát a szerelem nélküli párkapcsolat neki is „működik”.

- Annie kérhetek még egy pohár almalevet? – néztem kedvesen a kis vendéglő tulajdonosára, mire ő mosolyogva bólintott és már töltötte is ki a kért italt. Annie egy negyven év körüli nő volt, aki a férjével együtt üzemeltette a helyet. Amikor nem volt erőm este főzni és nem tudtam mit hozni másnap ebédre mindig itt ebédeltem. Egyrészt Annie nagyon finoman főzött, másrészt meg kedvessége és az állandó törődése anyára emlékeztetett.

- Szóval most már tudod, hogy mit hagytál ki? – néztem kérdőn Adamre, miközben belekortyoltam az elém tett italba.

- Egy gyönyörű lány társaságát és barátságát hagytam veszni, mert figyelembe vettem Sebastian fenyegetéseit – válaszolta mosolyogva felém fordulva. – De, ha visszamehetnék az időben nem ezt tenném, küzdenék érted.

- Ez kedves tőled – mosolyogtam rá én is. – Azt hiszem én meg hagynám, hogy küzdj értem – mondtam kedvesen, de belül éreztem, hogy a szívem, majd megszakad. Szerettem Sebet, nagyon is, de tudtam, csak így tudom elérni, hogy Hannával maradjon és ne akarja tönkretenni az életét, ha én másnál keresem a boldogságot. És Adam talán még tényleg boldoggá is tehet, noha biztos vagyok benne, hogy szeretni sosem fogom úgy, mint ahogy Sebet szeretem.

- Ez nagyszerű – szélesedett vigyorrá a mosolya és én éreztem, hogy ez jó lesz így. Seb így el fog tudni felejteni, legalábbis az érzéseit irányomba és ugyanúgy barátok maradhatunk. – Akkor mondjuk, mit szólnál hozzá, ha holnap elhívnálak valahová?

- Szívesen elfogadnám a meghívást – válaszoltam műmosollyal miközben egyre inkább kezdtem rosszul érezni magam. De ez a helyes, tudom.

- Akkor holnap, mondjuk nyolcra érted megyek – vigyorgott egyre szélesebben, de ez hirtelen eltűnt az arcáról. Komor tekintettel nézett a hátam mögé, mire én is megfordultam és megpillantottam Sebet mögöttem. Szeme csalódottságot és fájdalmat tükrözött, és ettől csak még rosszabbul éreztem magam.

- Beszélhetnénk? – nézett rám felvont szemöldökkel.

- Persze – bólintottam, majd Adam felé fordultam. – Akkor holnap találkozunk, már nem hiszem, hogy visszajövök – rám mosolygott, miközben felállt és egy puszit adott az arcomra. Fizettem, majd elköszöntem a többiektől is és már mentem is Seb után, aki már kint várt engem a vendéglő előtt.

- Miért csinálod ezt velem? – nézett rám elkínzott tekintettel. – Annyira hiányoztál, míg nem voltam itthon, most meg mintha kerülnél.

- Ez így helyes Seb – hajtottam le a fejem, nem bírtam a szemébe nézni. – Értsd meg, te nős ember vagy, nem lehetünk együtt és, hogy ezt elkerüljük az lesz a legjobb, ha megpróbálok magamnak valakit keresni.

- De pont őt? – csattant fel és fel alá kezdett járkálni. – Nem bízol benne.

- Bíznál te akárkiben is, akit választanék? – néztem kihívóan a szemébe.

- Magamban – suttogta és a kezei közé vette az arcomat. Próbáltam elhúzni, de erősen tartott, semmi esélyem nem volt ellen.

- Miért nem hagyod, hogy boldog legyek? – kérdeztem halkan és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.

- Hát nem látod, hogy pont te vagy az, aki a saját boldogsága útjába áll? – kérdezte, de nem engedett el. – Én boldoggá tennélek.

- Neked Hannát kéne boldoggá tenned – suttogtam, de a kimondott szavak annyira fájtak, hogy a könnyek végigcsorogtak az arcomon.

- De én téged akarlak – mondta, majd már csak azt éreztem, hogy ajkai az enyémekre tapadnak. 

Kérdezz - felelek :)

Halihó!

Most nem új résszel jövök, talán este felé az is lesz majd. Most egy ajánlatom lenne számotokra. 

A lényege annyi lenne, hogy ti kérdezhettek akármit akármelyik történetemről (a Brigivel közösről nem lehet) én pedig válaszolok :)

A feltételeim a következők lennének:

- arra a kérdésre, hogy mi lesz a vége nem válaszolok :D

- mindenki csak egy kérdést tehet fel

- csak az egyik történetről kérdezhettek, szóval ti választjátok ki, hogy melyikre vagytok kíváncsiak 

Várom a kérdéseiteket :)

Puszaa

21. rész

Halihó!

Hát most csak annyit mondanék h bocsánat, amiért csak ilyen későn teszem fel, de valami mindig közbe jött :(

Jó olvasást, 

puszaa :)

21. rész

A szobában a többi helységgel ellentétben steril környezet volt. Valószínűleg Robertben maradt még annyi emberség, hogy nem egy rendetlen, fertőtlenítés nélküli helyen tartja Emilyt. Mert ő feküdt az egyetlen ágyon, ami a szobában volt. Sápadt volt, még annál is sápadtabb, mint amilyen szellemként volt. Pedig már az is túl fehér volt, de most azt is túlszárnyalta. Erre pluszba még rátett, hogy a szobában minden fehér volt, és még csak fény se áradt be, mivel ablak sem volt a helyiségen. Törékeny, amúgy is vékony kis teste még soványabb lett, tele kék, lila foltokkal, amit a tűszúrások, és a bekötött infúzió miatti véraláfutások okoztak. Szeme lecsukva, arca mozdulatlan, haja körülbelül a derekáig ért már.

Kintről dulakodás hangja hallatszott, mire a két rendőr felszaladt, hogy segíteni tudjanak társaiknak. Ryan nem mozdult, meredten figyelte testvérét és mintha könny csillant volna meg a szeme sarkában.

- Köszönöm – fordult felém hirtelen, de nem értettem mit is köszön, hiszen ő találta meg, ő tudta kideríteni, hogy hol van Emily.

- Mit? – néztem rá értetlenül.

- Hogy felhívtad a figyelmem rá, hogy Emily életben van – magyarázta és lassan az ágyhoz sétált. Felemelte a kezét és óvatosan végigsimított az arcán, de azon nem látszott, hogy érzett volna belőle valamit is. – Ha te nem vagy, Em még mindig ennek a szemétnek a markában lenne, és ki tudja meddig feküdt volna itt még. Hány évig szenvedett volna még, ha te nem pont abba a házba költözöl, és nem veszed észre, hogy van ott rajtad kívül még más is.

- Nem kell semmit megköszönnöm – tettem a vállára a kezem, és megszorítottam, ahogy a szeretett lány sápadt és beesett arcára pillantottam. – Nélküled nem ment volna, sosem találtam volna meg egyedül.

- Ez nem csak az én érdemem – felelte suttogva, mintha amiatt félne, hogy ha hangosan beszélünk, Emily felébred. – Te és Heikki is ugyanolyan sokat kutattatok, hogy rájöjjetek valamire, ami segíthet.

Az egyik rendőr lépett vissza a szobába. Eléggé zilált volt az arca és a ruházata is, és kissé gyorsan is kapkodta a levegőt.

- Elkaptuk Robertet – jelentette be, és én úgy éreztem, mintha egy mázsás súly szakadt volna le a szívemről. Megtaláltuk a szerelmemet és végre azt a mocskot is elkapták. Ennél jobb már nem is lehetne ez a nap. – Viszont van egy kis gond. Felhívtuk ugyan a mentőket, de csak addig tudnának jönni, ameddig mi is tudtunk, odáig kézben kéne elvinni a hölgyet, de nem tudhatjuk mit művelt vele ez az ember.

- Ezt hogy érti? – nézett rá felhúzott szemöldökkel Ryan.

- Úgy, hogy itt – mutatott körbe a kis szobán. – Elég komoly orvosi műszerek vannak, és ki tudja milyen célt szolgálnak. Nem tudjuk, hogy ha levesszük az egyikről nem okozunk-e még nagyobb kárt, mint amennyit segítünk. Ezekkel együtt lehetne csak elszállítani a kórházban, és elég nehéz feladat ennyi műszerrel együtt keresztülkelni ezen az erdőn és az átázott talajon – magyarázta, és tudtuk, hogy igaza van. Nehéz lesz ilyen időben elszállítani innen Emilyt, pedig minél hamarabb orvosi segítségre van szüksége.

Jó egy óra eltelt már mire kiértek a mentősök. Elborzadva nézték a szobát és Emilyt a különböző gépekhez kötve. Az egyik szakavatott mozdulatokkal ellenőrizte a pulzust, majd a gépeknek szentelte figyelmét, míg egy másik a vérnyomást és a szívhangot ellenőrizte. Mivel nem tudták, hogy milyen okból voltak rajta a gépek, nem vettek le róla semmit sem. Miután leellenőriztek mindent Emilyt áttették egy hordágyra, amit tolni lehet, de ezt nem igazán tudtam, hogy szeretnék a sárban megtenni. Mivel a műszerek árammal működtek hoztak egy magukkal egy hordozható EKG-t és egy oxigénpalackot is, hogy helyettesíthessék a lélegeztető gépet.

Elég sokáig tartott, míg átvittük Emilyt az erdőn a mentőautóig, de végül sikeresen odaértünk. Ők elszállították Emet a kórházba, mi pedig utánuk mentünk a saját autónkkal.

A kórház várószobájában ültünk. Ryan felhívta az apját, hogy megtaláltuk Emilyt, mire Andrew is azonnal útnak indult. De ez is már olyan régen történt, hogy már azóta meg is érkezett. Emilyről viszont még mindig semmi hírük nem volt. Idegőrlő a várakozás. Idegesített, hogy már majdnem négy teljes órája vizsgálják és ezalatt egyetlen nővér vagy orvos nem mondott semmit csak, hogy várakozzunk türelmesen. Könnyű azt mondani.

A váró ajtaja kinyílt végre és egy idősebb orvos lépett be. Homloka ráncokba szaladt, és gondolkodó arcot vágott. Nem tudtam mit jelent ez és ez zavart. Tudni akartam, mi van Emilyvel.

- Önök Emily Anderson rokonai? – kérdezte végignézve rajtunk.

- Igen – lépett előre Andrew. – Az édesapja vagyok, Andrew Andreson. Ő a bátyja, Ryan és a barátja, Sebastian – mutatott először Ryanre, majd rám.

- Dr. Greg Benson vagyok – mutatkozott be. – A lánya esete felettébb érdekes uram. Őszintén megmondva az igazat a praxisom során még nem találkoztam ilyen esettel. – Megijesztettek a hallottak. Ez eddig eszembe sem jutott, hogy esetleg az orvosok nem tudják kihozni ebből az állapotból. – Fogalmam sincs, hogy Miss Anderson, miért van még életben – mondta, mire mindhárman megdöbbentünk. – Ez a mai orvostudomány állása szerint nem volna lehetséges. Már halottnak kéne lennie.

- Hogy érti ezt? – kérdezte rémülten Andrew.

- Nos, a lánya kómában van jelenleg, erre gondolom már rájöttek maguk is – kezdte és mikor bólintottunk, hogy ezt gondoltuk folytatta. – Ez az állapot becslésem szerint már majdnem két éve, tehát az elrablása óta tarthat. Ha jól értesültem az orvos, aki elrabolta a neurológia és a kardiológia szakterületen belül mozgott. Ez tisztán meglátszik az állapot előidézésének módjából.

- De hát kómából felépültek már mások is – szólt közbe Ryan feszülten. – Mi a probléma akkor?

- A probléma az, hogy a fogság helyén felhelyezett műszer nélkül gyakorlatilag semmilyen agyi tevékenység nem észlelhető a hölgynél – mondta az orvos, de ezzel még számunkra nem mondott semmi okosat. – Tulajdonképpen az agyhalál állapota lépne fel, ha az nem lenne. Vagyis lehet, hogy minden szerve teljesen jól működik és egészséges, de agyi tevékenység nélkül ez mit sem ér. Ilyenkor csak azt tudjuk tanácsolni, hogy amíg lehetséges ajánlják fel a szerveket transzplantációra és hagyják az illetőt lekapcsolni a gépekről. Annak ugyanis semmi értelme nincsen, hogy gépek tartsanak életben egy embert.

Szerelem a titkok árnyékában

Halihó!

Megérkezett a Brigivel közös történetünk első része, melyet itt találtok meg:

Szerelem a titkok árnyékában

Úgy volt, hogy csak holnap kerül fel mivel elvileg még tartana a szavazás, de Abbey igencsak sok szavazatot kapott ahhoz, hogy ő legyen a kiválasztott :)

A megbeszéltek alapján egyelőre heti egy részt hozunk, hogy mindketten tudjunk a sajátjainkkal is foglalkozni, valamint 4 kommentet minimum kérnénk mindig, csak, hogy tetszik-e nektek és érdemes-e írnunk :)

Viszont nagyon reméljük, hogy ennél több fog érkezni és elnyeri a tetszéseteket a történet. Én személy szerint hasonlóval még nem találkoztam. 

Jó olvasást!

Puszaa:

Brigi & Csillu

9. rész

Halihó!

Tudom, tudom tegnapra ígértem. Bocsánat :( De most itt is van a következő :)

És egy kis figyelmet szeretnék: 

Brigivel úgy döntöttünk, hogy egy közös történetbe kezdünk bele, és ehhez a ti segítségeteket szeretnénk kérni. A történetről egyelőre nem árulok el semmit, legyen elég annyi, hogy az egyik főszereplő Seb lesz :D Sokat mondtam mi? :P Nos a feladatotok a következő lenne: Oldalt találtok majd egy szavazást, amiben négy név közül szavazhattok. Amelyikre a legtöbb szavazat érkezik VASÁRNAP ESTE KILENCIGaz lesz a másik főszereplő neve. 

Egyelőre ennyit, a többiről majd még később tájékoztatva lesztek :)

Ja és ugyanezt a szavazást majd Briginél is megtalálhatjátok, szóval ha nagyon szeretnétek, hogy az általatok favorizált nyerjen mindkét helyen szavazhattok ugyanis egyesítve lesznek :)

Puszaa

9. rész

Elina:

A hideg levegő szúrta a tüdőmet, ahogy végigrohantam az utcán. A bokám már fájt a majd tizenkét centis sarkú cipőben, és a ruha sem éppen volt a legkényelmesebb. Szép kontyba fogott hajam most szétbomlott és szabadon hullott a vállamra. Lihegve álltam meg és támaszkodtam a térdemre. Az arcom égett, de hogy a futástól pirosodott-e ki vagy az érzéseim miatti szégyentől nem tudtam eldönteni. Már épp indulni akartam volna tovább, mikor a jól ismert Infiniti állt meg mellettem.

- Hazamész? – kérdezte kis mosollyal Seb, és én nem tudtam mit talál olyan viccesnek, mert ami az előbb történet az minden csak nem poénos.

- Igen – csattantam fel, mert nem tudtam min nevet és ez idegessé tett.

- És mégis, hogy tervezted a bejutást a házba? – könyökölt az ajtóra és szája még nagyobb mosolyra húzódott.

- Természetesen a kulcsommal – feleltem, de mihelyst kimondtam rájöttem, hogy nem hoztam magammal a nagy sietségben. – A francba.

- Csak nem ez hiányzik? – emelte fel a táskámat és morcos arcom láttán elnevette magát én meg csípőre tett kézzel néztem rá. – Enélkül nem jutsz be. Képes lennél tönkretenni ezt a csodás ruhát egy kerítésmászással? Nem igazán arra lett tervezve – tette hozzá azzal a szokásos harminckét fogas mosollyal.

- A cipőmet se éppen futásra tervezték – jegyeztem meg gúnyosan. – Odaadod?

- Nem – mondta és visszaejtette a táskámat az ölébe, a kocsit pedig beindította. – Szállj be, így nem mehetsz el pont Emma és Tom esküvőjéről. És bocsánat azért, amit tettem.

- Rendben – sóhajtottam megadóan. – De ígérd meg, hogy többet nem teszel ilyent.

- Megígérem – jelentette ki fintorogva és tudtam, egyáltalán nem tetszik neki.

Beszálltam a kocsiba, ő pedig elindult. A bal kezének mozgásán tökéletesen kivehetőek voltak a sérülések nyomai és kedvem lett volna megsimogatni őket csak, hogy érinthessem. De nem tehetem. Már nem érinthetem őt szabadon. Felesége van, akit ugyan lehet, hogy nem szeret, de nekem attól még ezt tiszteletben kell tartanom.

- Mi a francért nem jöttél vissza már régen? – csapott dühösen a kormányra és én ijedten húztam össze magam. Eddig ellőttem sosem mutatta ki a dühét.

- Mi a francért nem kerestél? – kérdeztem vissza dühösen. Dühös voltam, mert engem hibáztat, holott neki is ugyanannyi lett volna megkeresni, mint nekem hazajönni. De mégis én vagyok a hibás, mert egyszer az életben azt hittem, hogy boldog lehetek.

- Én azt gondoltam boldog vagy – hajtotta le a fejét szomorúan.

- És ez ok arra, hogy ne keress? – néztem rá kérdőn. Fáj, hogy ez miatt nem keresett. Mindig is azt gondoltam, hogy örülni fogunk a másik boldogságának és álmomban sem hittem volna, hogy ez lesz az oka, hogy eltávolodunk egymástól. – Különben meg csak boldog akartam lenni, de nem voltam az. És már túl késő, hogy az legyek – mondtam magam elé, és reméltem nem hallotta meg az utolsó részt, de pillantásából rájöttem, hogy valószínűleg meghallotta. – Ne nézz így rám, kérlek – sütöttem le a szememet, nem bírtam látni ezt a tekintetet.

- Hogyan? – kérdezte és végigsimított az arcomon, mire jólesően sóhajtottam fel. Na tessék még a testem is elárul – morgolódtam magamban.

- Mintha nem lenne feleséged – pillantottam rá, mire most az ő arca szaladt fintorba. Nem nézett rám, és míg megéreztünk nem is szólalt meg többet.

Még a kocsiban megigazítottam a hajam és a sminkem, majd Seb karjába karolva visszamentünk a terembe, ahol egyből a bárpulthoz húztak.

- Két áfonyás vodkát – szólt a pincérnek, aki bólintott, majd már töltötte is ki a kért italokat. Seb nevetve nézett rám.

- Le akarsz itatni? – kérdeztem én is kacagva.

- Ugyan dehogy hát tennék én ilyent? – nevetett fel, majd magához ölelt. De ez az ölelés most jól esett, mert azt az érzést keltette, hogy a barátom ölel és nem az az ember, aki az előbb még megcsókolt.

Ezután az este gyorsan eltelt és mi egyszerűen csak jól éreztük magunkat egymás társaságában, mindenféle tiltott érzés nélkül. Táncoltunk, mint régen az iskolabálon. Bolondoztunk, élveztük az érintéseket, a régi emlékeket, és amikor eljött a hajnal én búcsút vettem a szerelmemtől, aki sosem lehet már az enyém. Elkéstünk mindennel. Amíg a kocsiban voltam tartottam magam, de mihelyst kiszálltam és becsuktam az ajtót könnyek folytak végig az arcomon. Nem fordultam meg, nem néztem még egyszer Sebre. Nem bírtam volna elviselni így a látványát, pedig akkor láttam volna, hogy az ő szemeit is könnyek lepik el.

Két héttel később Seb versenyekre utazott Michaellel, hogy fiatal tehetségeket keressenek, akiket bevehetnek az újonnan alapított nevelőprogramjukba. Napközben az üzletben dolgoztam, amiből ugyan megéltem, de azért meg nem gazdagodtam, este pedig a lakást csinosítgattam és mivel már a nyár elejében voltunk a kinti udvart is rendben kellett tartanom, és édesanyám szeretett virágoskertjét gondoztam.

Szombat este az újabban szokásunkká vált hétvégi közös baráti összejövetelüket tartottuk. Ám ezúttal egy új arcot is felfedezni véltem a társaságban. Nem igazán foglalkoztam vele, gondoltam majd úgyis bemutatják, ha azt akarják, hogy ismerjem. Épp helyet foglaltam Emma mellett és kezdte volna mesélni milyen volt a nászút, amiről tegnap érkeztek haza, mikor Seb és Hanna lépett be a kis vendéglőbe. Hanna arcán hatalmas vigyorral és büszke tekintettel vonult Seb mellett a kezét szorongatva, míg ő egy fájdalmas grimasszal viszonozta azt. Tekintetünk találkozott és felfedeztem tekintetében ugyanazt a vágyat, amit én is éreztem iránta, de elég mélyen eltemettem magamba. Nem szabad tudni, ő házas ember.

- Sziasztok – köszönt affektálva Hannácska és engem kirázott a hideg a hangját hallva. – Milyen volt a nászút? Mesélj. Minden részletre kíváncsi vagyok – fordult azonnal Emma felé, aki értetlenül nézett rám, majd Sebre, de mindketten csak a vállunkat vonogattuk, jelezve nem tudjuk mi ütött belé.

- Szia Lini – köszönt Seb és egy puszit adott az arcomra, majd helyet foglalt mellettem.

- Elina Gerber? – hallottam a döbbent hangot az asztal túloldaláról, mire meglepetten fordultan arra és az ismeretlen srácot pillantottam meg. Rövid barna haja volt, és kék szeme. Igazán jóképű volt, de nem tudtam hova tenni, hogy honnan is ismerhet engem. – Aki mindig Sebastian védelme alatt állt?

- Igen? – néztem kérdőn Sebre, majd a srácra. – Ismerjük egymást? – kérdeztem mire elnevette magát.

- Hát persze, hogy nem ismersz meg – nevetett tovább. – Neked mindig is csak Seb létezett, másra még csak rá sem néztél és hozzá sem szóltál. Így hogy is emlékezhetnél rám? Adam Johnson vagyok. Évfolyamtársak voltunk. Már akkor is nagyon csinos voltál, de most kifejezetten gyönyörű vagy – mondta mosolyogva mire elpirultam, mellettem Seb pedig ökölbe szorította a kezét.

20. rész

Halihó!

Itt is van a következő rész Seb és Emily történetéből. Itt is kis ugrás volt az időben.

Az az ajánlatom lenne megint, hogy ha írtok (min. 3 komment) még ma felteszem a másik történetnek a következő részét! Rajtatok múlik :)

Puszaa :)

20. rész

Sebastian:

A megfázásom szerencsére nem volt komoly, és a következő futamra teljesen meg is gyógyultam így semmi nem állt annak útjába, hogy induljak a versenyen. A betegségem óta elég sok idő eltelt, megnyertem a harmadik világbajnoki címemet, voltam Grazban utcai parádén, díjátadón Londonban, FIA gálán Törökországban, – ahová éppen, hogy csak beengedtek, mivel a nagy sietségben otthon felejtettem az útlevelem – és még egypár kötelező rendezvényen. De Emily keresésének ügyében még mindig nem jutottunk semmire sem, pedig Ryan rendületlenül keresgél mindenféle kapcsolatát igénybe véve. Robertet pedig nem sikerült lecsukatnunk. Bizonyíték híján nem lehetséges, Hanna vallomása elég lenne, de ő meg annyira retteg tőle a történtek óta, hogy még beszélni sem hajlandó.

- Mi lenne, ha megpróbálnánk beszélni a börtönben Robert testvérével? – vetettem fel a nappaliban ülve pár nappal karácsony előtt. Heikki már hazautazott a családjához Finnországba, így most csak ketten folytatjuk a kutatást. – Talán ő tudhat valamit.

- Ha tud is valamit, nem hiszem, hogy beszélne – merengett Ryan. – Az se biztos, hogy ebben az évben még bemehetnék hozzá.

- De te voltál az ügyvédje nem? – kérdeztem értetlenül. – Így se engednek be?

- Megpróbálhatok bemenni – pillantott rám. – De akkor sem hiszem, hogy elmondana akármit is.

- Mond neki, hogy próbáljon alkut ajánlani neki – szólalt meg mellettem Emily, aki eddig érdeklődve figyelte beszélgetésünket. – A tárgyalás alatt is próbálkoztak már Ryanék az alkuval, hogy kevesebb legyen a büntetés, de fellebbeztem ellene és elfogadták, így nem jött létre.

- Emily azt mondja, próbálj meg alkut ajánlani – ismételtem szavait, mire Ryan arca felderült és felpattant a kanapéról.

- Zseni vagy hugi – kiáltott még hátra, miközben már a kabátját rángatta magára és kirohant a házból.

- Ez is itt hagyott bennünket – csókoltam meg vidáman.

Ezután majd két napig nem is hallottam Ryan felől. Mikor elment aznap este még felhívott, hogy beszélt a bíróval, aki engedélyezte azt, hogy alkut ajánljon Jamesnek. James a tizenkét évből kettőt lesz köteles letölteni, ha kellő információt szolgáltat Ryannek, ellenkező esetben akár még plusz éveket is kaphat „hatóságok félrevezetése, és a nyomozás akadályozása” címen. Másnap Ryan bement hozzá a zürichi börtönbe. Nem tudtam mire jutott, ugyanis amikor hívtam ki volt kapcsolva és később se jelentkezett. Idegesített, hogy nem tudok semmit és ezt sajnos Emily bánta. Minden zavart, akármit csinált. Ha hozzám szólt az volt a aj, ha nem akkor az. Tudom, hogy nem ezt érdemelte volna, mert ő is épp eléggé ki volt, de nem tudtam visszafogni magam.

Ez volt a második nap, amióta nem tudtam elérni Ryant. Már épp ott tartottam, hogy elmegyek hozzá Zürichbe és felkeresem akárhol is van, mikor kivágódott az ajtó és egy ideges Ryan száguldott be rajta.

- Azonnal gyere – szólt határozottan közben pedig felkapta a kocsi kulcsomat. Gyorsan felkaptam a cipőmet, a kabátomat, egy gyors csókot adtam a rémülten pislogó Emnek és már mentem is Ryan után, aki épp a kocsim vezetőülésére akart beülni.

- Nem vezetheted a kocsimat – morogtam és mérgesen pillantottam rá. – Gyűlölöm, ha más vezet mikor én is ott vagyok.

- De te nem tudod, hová kell menni – akadékoskodott.

- Majd elmondod – mondtam, arrébb toltam és beszálltam. – Mehetünk – néztem rá türelmetlenül.

- Egoista világbajnok sztárversenyzők – morogta miközben beült és bekötötte magát, nekem pedig a helyzet komolysága ellenére is nevetnem kellett rajta.

- Nos, hová is kell mennünk? – néztem rá még mindig mosolyogva. – És mellesleg elmondhatnád, mi a francért nem lehetett elérni tegnap és mit tudtál meg – tettem hozzá már kissé haragosan.

James

- Beszéltem Jamesszel, hajlandó volt mindent elmondani – kezdett bele, és én élénken figyeltem. – Mellesleg Les Roseaux-ba megyünk – jegyezte meg és míg ő folytatta én beütöttem a GPS-be a helyet és elindultam. – James elmondta, hogy Robert mindig is szeretett horgászni, és mielőtt ő börtönbe került volna nagyon áradozott a Lac Lémac tóról meg, hogy nagyon szeretne annak a partján egy kis halászházat venni. Ennyit tudott mindössze, mert mire Robert megvette volna a házat, addigra ő már börtönben volt és nem beszélhetett a testvérével. Tegnapi napom nagy része arra ment el, hogy kiderítsem, hol is vett az a nyavalyás házat, ami nem volt könnyű tekintve, hogy a svájci-francia határ a tó közepén húzódik, és mind a két országban kutatnom kellett.

- Ezek szerint sikerrel jártál – néztem rá egy pillanatra.

- Nagy nehezen igen – sóhajtott egy nagyot. – Nehezítette a dolgot, hogy nem a saját nevén vett házat, de még csak nem is James nevére, ahogy gondoltam volna még. Egy hamis személyivel kitalált névvel vásárolt mindent. Lekértem a bankkártyájának a tételeit, és végül is ez buktatta le. Nagyobb tételben vásárolt orvosi műszereket. Felhívtam azt a céget, ahonnan rendelte és ők mondták meg, hogy hová kellett szállítaniuk.

- Milyen műszereket? – kérdeztem döbbenten. Nem kispályás ez az ember.

- Kardiológián és neurológián használtakat.

- Oké, autóversenyző vagyok nem orvos – pillantottam rá elhúzott szájjal. – Érthetően.

- Kardiológia az a szívgyógyászat, a neurológia pedig az ideggyógyászat területe – magyarázta. – És Robertnek ez a szakterülete. Na már most, ha ilyen műszereket rendel egy tó partján egy erdő közepén álló házba, annak oka van. Feltehetően ez az ok pedig Emily.

- Anyám – nyögtem ki döbbenten és rémülten egyszerre. – Ugye nem csinált vele semmit?

- Nem tudom – hajtotta le a fejét Ryan. – Remélem.

- De nem kéne rendőröket hívni? – néztem rá kérdő tekintettel.

- Majd ha beértünk a városba, ott kérünk segítséget – mondta és kinézett az ablakon. A maradék két órát csendben a gondolatainkba merülve töltöttük. Nagyon reméltem, hogy Emilynek nincs semmi baja. Azt nem bírnám elviselni.

Les Roseauxba érve első utunk a helyi rendőrségre vezetett, ahol elmagyaráztuk, hogy mit tudtuk meg Jamestől Robertről, és segítséget kértünk. Négy rendőr pattant be két autóba, majd mivel ők a helyi terepet jobban ismerték előrementek, mi pedig követtük őket. A város széléhez érve lekanyarodtak egy földes útra, ami a sok esőzéstől most tiszta sár volt. Nagyjából negyed órás hepehupás autókázás után a két rendőrautó egy pihenőszerűségben leparkolt és kiszálltak belőle a rendőrök. Mi is ugyanígy tettünk és hevesen dobogó szívvel, izgatottan mentünk oda melléjük, ahol elmagyarázták, hogy tovább nem tudunk menni az úton, mivel a közeli patak kiöntött és járhatatlanná tette azt.

Gyalog indultunk tovább. Egy jó fél órát mentünk még keresztül mindenféle bozótoson és kidőlt farönkökön átlépkedve. Nehezen haladtunk, sokszor majdnem bokáig elsüllyedtünk a sárban, de most egyáltalán nem érdekelt, hogy hogyan nézhetek ki. A lényeg az volt, hogy megtaláljuk Emilyt. Lehetőleg épségben. Már épp megkérdeztem volna, hogy meddig menetelünk még mikor úgy körülbelül háromszáz méterre előttünk felsejlettek egy ház körvonalai. A szívem már a torkomban dobogott, annyira izgultam, hogy megtaláljuk Emet.

Amint elértük a házat két rendőr előrement, hogy felderítse a terepet, körbenéztek a ház körül, majd bent is és mihelyst megállapították, hogy tiszta minden a másik két rendőrrel utánuk mentünk. Bent minden zugot átfésültünk, de nem találtunk semmit az ég világon. Csalódottan vettem tudomásul, hogy nem jártunk sikerrel. A rendőrök már kimentek, már csak ketten álltunk bent Ryannel. Már mi is indulni készültünk, mikor halk csipogás ütötte meg a fülem. Nagyon halkan hallatszott csak és leginkább a kórházakban használt EKG gépnek a csipogásához hasonlított.

- Az EKG a szívműködést figyeli ugye? – néztem izgatottan Ryanre, aki értetlenül tekintett rám.

- Igen, de miért? – kérdezte kíváncsian.

- Legyél nagyon csöndben, fülelj – utasítottam, mire koncentrálni kezdett és szeme elkerekedéséből ítélve ő is meghallotta. – Lehet, hogy ez volt az egyik műszer, amit vett. Szerinted honnan jön a hang?

- Nem tudom – mondta, majd kikiabált a rendőröknek, akik azonnal visszajöttek. – Csendbe figyeljenek, ugye maguk is hallják a csipogást?

- Igen – szólalt meg pár másodperc múlva az egyik. Ezután nekiálltunk valamiféle rejtekhelyet keresni a házban, ahol az eldugott szoba lehet. Mikor véletlenül beleakadt a lábam a szőnyegbe és félrerúgtam azt, akkor tűnt fel a padlóba süllyesztett ajtó. Az egyik rendőr felemelte az ajtót, míg egy másik lement, mi pedig követtük. A kis fa lépcsőn lefelé haladva a csipogás egyre hangosabban volt hallható, ezzel egy időben pedig az én szívverésem is erősödött. A lépcsőn leérve egy rövid folyosóra értünk, melynek a végén egy faajtó volt. A rendőr elővette a fegyverét és előre szegezve azt berúgta az ajtót. Amint félreállt az útból, mi is bepillanthattunk a szobába. A látványtól elállt a lélegzetem és csak bámultam befelé földbe gyökerezett lábakkal.

Fejlemények

Halihó!

Nos én megírtam mára a fejezetet. Ahogy ígértem fel is tettem volna, ha ti is írtatok volna a másik történet utoljára felkerült részéhez. Innentől rajtatok múlik mikor kerül fel.

Ösztönzésképp egy kis részlet:

"Nagyobb tételben vásárolt orvosi műszereket. Felhívtam azt a céget, ahonnan rendelte és ők mondták meg, hogy hová kellett szállítaniuk.

- Milyen műszereket? – kérdeztem döbbenten. Nem kispályás ez az ember.

- Kardiológián és neurológián használtakat.

- Oké, autóversenyző vagyok nem orvos – pillantottam rá elhúzott szájjal. – Érthetően.

- Kardiológia az a szívgyógyászat, a neurológia pedig az ideggyógyászat területe – magyarázta. – És Robertnek ez a szakterülete. Na már most, ha ilyen műszereket rendel egy tó partján egy erdő közepén álló házba, annak oka van. Feltehetően ez az ok pedig Emily.

...

...

...

Már mi is indulni készültünk, mikor halk csipogás ütötte meg a fülem. Nagyon halkan hallatszott csak és leginkább a kórházakban használt EKG gépnek a csipogásához hasonlított.

- Az EKG a szívműködést figyeli ugye? – néztem izgatottan Ryanre, aki értetlenül tekintett rám.

- Igen, de miért? – kérdezte kíváncsian.

- Legyél nagyon csöndben, fülelj – utasítottam, mire koncentrálni kezdett és szeme elkerekedéséből ítélve ő is meghallotta. – Lehet, hogy ez volt az egyik műszer, amit vett. Szerinted honnan jön a hang?"

Egyelőre ennyi lett volna, a többi tényleg rajtatok múlik :) Nincsen semmi határ, amit teljesíteni kéne. Akár még ma is felteszem, ha szeretnétek. Annyit kérek, hogy aki el szeretné olvasni írjon a fentebb említett részhez. 

Puszaa

8. rész

Halihó!

Nos mivel mind a hárman, akik írtatok nem mondtátok meg konkrétan melyikből szeretnétek olvasni, hoztam továbbra is Seb és Lini történetét :) Jaa, egyébként köszöntem nektek minden egyes betűt amit írtatok :D

Kicsit ugrottunk az időben, de úgy éreztem felesleges húzni a mindennapokat, ami érdekes lesz majd úgyis leírom :) Jó olvasást, és megint nagyon hálás lennék ha írnátok :) Mondjuk holnap egy Seb-Emily párossal megköszönném ;)

Puszaa :)

8. rész

Elina:

A hazaköltözésem utáni héten sikerült megvennem az üzletet, és Alexa még az édesanyja halálakor megmaradt árukészletet is eladta, ezért nem is volt kérdéses, hogy megint csak ajándéküzletként fog üzemelni. Innentől nem volt gondom a szabadidőmre. Amikor pedig volt egy kis időm akkor vagy Sebbel beszélgetve próbáltuk bepótolni a külön töltött éveket, vagy éppen Emmának segítettem az esküvője szervezésében. Három napon keresztül időzött nálam szebbnél szebb esküvői és koszorúslányruhákat nézegetve. Na igen, ebből a kérdésből is kerekített a drága Hanna egy „kis” hisztit. Őfelsége ugyanis fel volt háborodva, hogy milyen dolog az, hogy nem ő tervezheti a ruhákat, mikor ezt tanulja és ez kiváló gyakorlás lehetne a számára. Emma kicsit sem kíméletesen persze közölte vele, hogy akkor már inkább egy zsákot húz magára, mint az általa tervezett ruhát, ami tuti, hogy nem felelne meg az elvárásainak. 

Két napig tartott a sértődöttsége, utána meg azon akadt fenn, hogy miért nem lehet ő is koszorúslány, mint én. Emma már felvetette azt az ötletet is Tomnak, hogy mi lenne, ha egyszerűen csak Sebet hívnák meg nélküle, persze ő is tudta nagyon jól, hogy ez nem lett volna kivitelezhető, és így legalább megkíméljük magunkat a biztosan bekövetkező hisztitől.

Az idő a munka és a barátaim mellett csak úgy rohant, a napok szinte egybefolytak, és én már ott is álltam Tomék házában és Sebbel karöltve próbáltuk nyugtatni szerencsétlent.

- Ugye nem fog elszökni? – tette fel sokadjára a már unalmassá vált kérdését.

- Dehogy fog, nyugodj már meg – csapdosta meg a hátát Seb.

- Öcskös ez majd helyre tesz – lépett be a nappaliba Dan, egy vodkásüveggel és négy kis pohárkával. Azokat letette az asztalra, teletöltötte őket, majd egyenként a kezünkbe adogatta. Sebbel mind a ketten összehúzott szemekkel méregettük a vodkát a poharakban. Egyikünk se nagyon szokott inni, de tudtuk ez a mai nap a kivételek közé fog tartozni. Összekoccintottuk a poharakat, majd nagy fintorgások közepette lehúztam.

Emma mellett álltam a templomban, mint a tanúja. Végül egy gyönyörű hófehér ruha mellett döntött, ami pánt nélküli volt és a mellésze kristálykövekkel volt kirakva. Kiemelte formás alakját a csípőjétől lefelé bővülő ruha, amit egy rövidebb uszály tett tökéletessé. És ahogy elnéztem milyen boldogság sugárzik az arcáról, akkor jöttem rá igazán, hogy annak idején mekkora butaságot csináltam, azzal, hogy hozzámentem Benhez. Nem is a fényűző templomi szertartás hatott meg, mert az rettenetesen untatott, hanem, hogy mennyivel jobb lett volna egy olyan férfihoz hozzámenni, akit igazán szerettem volna. Mondjuk akkoriban Bent is szerettem. Vagy csak a szerelem gondolatába voltam szerelmes nagy magányomban – futott át az agyamon.

Amint vége lett a szertartásnak, Sebbe karolva indultunk kifelé Emmáék után. Hannának közbe jött valami halaszthatatlan divatbemutató, amin okvetlen részt kell vennie. Nem mintha nagyon bántuk volna, hogy nem lehet itt, de némiképp furán jött ki, hogy a férje barátainak az esküvőjénél fontosabb egy bemutató, ahol még csak be se mutatnak egy általa tervezett ruhát sem.

- Nagyon csinos vagy – szólalt meg mellettem Seb, miután mi már gratuláltunk a párnak, ezért távolabb vártuk, mire elfogy a tömeg. Végignéztem magamon, és őszintén szólva én is meg voltam magammal elégedve. Egy hosszú testszínű, pánt nélküli ruhát választottam magamnak, aminek a mellrészénél még sűrűbben, lefelé azonban már ritkábban voltak ezüstszínű szálak belevarrva. Ennek is volt egy kisebb uszálya, ami miatt kissé nehezen ment a járás, de Seb segítségével ez sem volt akadály.

- Köszönöm – mosolyogtam fel rá. – Te is jól nézel ki.

- Ohh – legyezgette meg nevetve az arcát, mintha elpirult volna.

- Úgy látszik csak nekem nem megy a jól házasodás – jegyeztem meg fintorogva.

- Hát tekintve, hogy már elváltál, ez tény. De azt hiszem ez számomra követendő példának kéne lennie – nézett rám komolyan. Na igen, erről már igen sokat beszéltünk, de valahogy sosem jutunk közös nevezőre.

- Ne tedd Seb – mondtam összehúzott szemekkel. – A te házasságodnak működnie kell, csak próbáld meg.

- Ne mond ezt – kérlelt, mint mindig ilyenkor. – Te is tudod milyen Hanna, nem bírom elviselni.

- Tudom – bólintottam nagy nehezen. Mindig is nehezen beszéltem neki erről a témáról tekintve, hogyan érzek iránta. Egyszerűen a szívem szakad meg a gondolatra, hogy ő boldogtalan, de tudom, hogy így a jó neki. Addig jó, amíg el nem válik, mert utána ő is úgy fog járni, mint én, hogy még most is akárki rám néz, utána az első szembe jövő emberrel összesúg. És neki csak még rosszabb lenne, mivel híres. A város büszkeségéből a város szégyene lenne, ha ezeken a pletykás embereken múlna. – De ki kell tartanod – néztem szép szemébe és megdöbbentem az ott látott mélységes fájdalomtól, és a vágytól. Nem, vágyat tuti nem láthattam, ő biztos nem érez úgy, mint én.

Ültem az asztaloknál és néztem Emmát és Tomot, amint eltáncolják az első táncot. Egymáshoz simulva, szerelmesen mosolyognak egymásra miközben végigtáncolnak a kialakított tánctéren. Ők tényleg boldogok. Bárcsak én is megtalálnám a boldogságot gondoltam magamban, miközben tudatalattim hangosan visítja, hogy megtaláltam, csak ő épp foglalt. Már vagy a harmadik embert utasítottam vissza, mikor azok felkértek. Nem volt kedvem táncolni. Illetve lett volna, de csak egy valakivel, és ő most épp a nővérével táncol. 

Felálltam és miután megigazítottam a ruhámat kimentem a teraszra. A korlátot fogva bámultam ki a kivilágított parkra. A hűvös esti szellő lágyan simogatta arcomat és a mellkasomat, de élveztem. A benti meleg után ez felfrissít. Lágy zene hallatszott ki a teremből és vidám hangnemű beszélgetésekkel keveredett. Nem tudom mióta álltam már kint, de kezdtem fázni, így a kezemmel megdörzsölve a karomat próbáltam felmelegíteni magam, mikor valaki hátulról átkarolt. Már épp sikítani akartam volna, mikor megéreztem azt az illatot, ami csakis Sebhez tartozhatott.

- Meg fogsz fázni – súgta a fülembe, és mivel ajka egész közel volt hozzám, megborzongtam.

- Majd te vigyázol rám – válaszoltam az oly sokszor mondott szöveget.

- De régen volt már mikor utoljára ezt mondtad – felelte és valami nosztalgikus hangzás volt szavaiban. – Nagyon hiányoztál.

- Te is nekem – csúszott ki a számon. Ám ez még nem is lett volna baj, csak épp a hangsúly nem volt a megfelelő. Nem szabad ilyen vágyakozón beszélnem – korholtam magam. – És biztosan a feleségednek is hiányzol – mondtam, hogy még véletlenül se ragadjon le a mondatom első felénél. De Seb nem válaszolt. Csak álltunk a teraszon csöndbe burkolózva egymást ölelve.

- Miért mentél hozzá? Szerelmes voltál belé valaha is? – kérdezte váratlanul, és tudtam, hogy Benre céloz.

- Nem tudom – rántottam meg a vállam. – Épp most az esküvőn gondolkodtam ezen. De nem tudok rájönni, hogy tényleg szerettem, vagy a szerelem gondolatába voltam szerelmes, esetleg csak azért mentem hozzá, mert ő törődött velem, mellettem volt és támogatott mikor mindenki más elhagyott – magyaráztam, és már csak a megfeszülő karjából jöttem rá, hogy olyant mondtam, amit talán nem kellett volna.

- Minden az én hibám – hajtotta a fejét a vállamra, és egy puszit nyomott a nyakamra. – Magadra hagytalak.

- Ideje volt – rántottam meg a vállam, mire felháborodva mordult fel. – Tudtam, hogy el kell jönnie annak a pillanatnak, amikor elengeded a kezem és nem leszel mellettem. És bár mindig is reméltem, hogy örökké vigyázni fogsz rám, hogy mellettem leszel, be kell ismernem hiba volt. Már nem rám kell vigyáznod.

- Bármikor, bármiben számíthatsz rám – mondta és szorosabbra fűzte körülöttem a karjait.

- Nem Seb – fordultam felé, és komolyan néztem a szemébe. – Már ott van neked Hanna, a feleséged, akivel majd gyerekeitek lesztek. El kell engedj – mondtam kétségbeesetten, és ő is hasonló tekintettel nézett rám. Majd minden olyan gyorsan történt. „Egyikünk megmozdult, és ugyanabban a pillanatban - kvantumugrás volt, merő hirtelenség - már csókoltuk egymást, és jaj, az nemhogy Kína volt, hanem maga a Paradicsom!^[1] Finoman, rajongva csókolt meg. Megfeledkeztem a tömegről, a helyről, az időpontról, az okról... csak arra emlékeztem, hogy szeret, akar, és az övé vagyok.^[2]” Nem, nem vagyok az övé – furakodott be az elmémbe ez a fájdalmas gondolat. Nem az enyém, Hannáé. Sietve eltoltam magamtól és végigszaladva a teraszon és a benti termen próbáltam minél messzebb jutni innen.

- Lini! – hallottam a mögülem érkező kiáltást, de nem törődtem vele. Ki kell jutnom innen. El innen, de legfőképp el Sebtől.

Megjegyzés:

[1] Philip Pullman

[2] Stephenie Meyer

Az előbbi két idézetet nagyon szeretem és muszáj volt betennem ide, meg szerintem tök jól ide is illenek :)

7. rész

Halihó!

Ismét itt, mivel megint ügyesek voltatok :) Megint csak köszönöm azoknak aki írtak :)

És mint észrevettétek az előző fejezet végén eljött a várva várt Seb szemszög, ami folytatódik, na nem az egész fejezeten keresztül sajnos, ami elég merengősre sikeredett. Viszont megtudhatjátok miként érez Seb és Lini, és mik állnak az útjukban :)

Egy kis megjegyzés még magáról a történetről, nehogy valaki belezavarodjon. Lehet már nem emlékeztek, de az egész azzal kezdődött, hogy Sebtől kap Lini egy karkötőt (ez volt az első fejezetben), és azóta ez még csak visszaemlékezés, de hamarosan elérjük azt is, és akkor már onnan fog folytatódni, ahol az első fejezet befejeződött. Hát remélem érthető lett :D Ha nem kérdezzetek nyugodtan :)

Jaa, és most holnap nem tudok új részt hozni, majd csak max. kedden, viszont kéne a másikat is folytatnom, szóval most az a kérésem írjátok meg melyiket szeretnétek olvasni kedden, ezt vagy a Bár valóban léteznél következő részét.

Puszaa :)

7. rész

Sebastian:

Miután Lini elment egyedül maradtam a zavaros gondolataimmal, az érzéseimről már ne is beszéljünk. Egyszerűen nem tudnám megmondani, mikor volt az a pillanat, amikor már nem csupán úgy gondoltam Linire, mint a legjobb barátomra. Amikor visszajött, és először láttam, vagy most, esetleg már akkor mielőtt elment volna? Nem tudtam. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer valaha is így fogok rá tekinteni. Arra a lányra, aki születésemtől fogva mellettem volt, egészen hét évvel ezelőttig. Aki olyan volt, mint a húgom, majd a legjobb barátom, és most mégis úgy gondolok rá, akivel le tudnám élni az életemet. Csakhogy itt van Hanna, aki egy állítólagos gyerekkel magához láncolt. Tudtam, hogy míg Hanna mellettem van, Lini nem lehet az enyém. Tisztában vagyok vele, mi a véleménye azokról a férfiakról és nőkről, akik megcsalják a párjukat. Elítéli őket, és más esetben én is ezt tenném, de most tudom, hogy ez az egyetlen esélyem. Hanna nem fog elválni tőlem, és Lini sem fog arra kérni, hogy váljak el, tudja ő is milyen egy kisvárosban elváltnak lenni. Hát még nekem, a város hírességének milyen lenne, ha elválnék. Lehet inkább visszamennék Svájcba. Rosszul esett még nekem is, ahogy az utcán sétálva akarva akaratlanul meghallottam a vénasszonyok rosszindulatú pletykáit róla, pedig nem is tudják mi történt igazából. Őt hibáztatják a válás miatt, holott hat évig szenvedett egy vadállat mellett, mégis azt a barmot sajnálják. 

Összezavarnak az érzéseim. Legszívesebben vele lennék, de tudom, hogy nem lehetséges. Legszívesebben világgá kürtölném, mennyire szeretem ezt a gyönyörű nőt. Igen, már nem az a fiatal lány, aki sírva búcsúzott el tőlem. Már akkor is nagyon szép volt, de valahogy sosem vettem észre, mert akkor még csak a barátot láttam benne. Tegnapelőtt mikor megláttam, az első gondolatom az volt, hogy legszívesebben odamennék hozzá és megcsókolnám. De megláttam az arcán azt a kék foltot, amit mostanra mesterien eltűntetett alapozóval dühös lettem. Arra az átkozott féregre, amiért megütötte. Linire, amiért nem jött el előbb. És magamra, mert nem mentem már régen utána. Igen, ezt kellett volna tennem. Megkeresni és, ha mellettem lett volna, talán nem veszem el Hannát, nem követem el életem legnagyobb hibáját és most minden sokkal egyszerűbb lenne. De elszúrtam, és nem tudom, hogyan alakíthatnám úgy a dolgokat, hogy annak eredményeképp boldogok vagyunk Linivel. Már, ha ő is ugyanazt érzi, mint én. De nem hittem benne igazából az elvei miatt. Az lehetetlen, hogy ő is ezt érzi.

Elina:

Hazafelé menet eszembe jutott milyen régen nem mondhattam Sebinek, hogy szeretem. Pedig mindig is szerettem. Eleinte olyan volt számomra, mint egy testvér, és teljesen így is viselkedtünk. Seb többet volt velem, mint a saját nővéreivel, bár mikor Fabi megszületett rá több időt szakított. Az öccse volt rajtam kívül a mindene. Aztán ez a kapcsolat megváltozott barátivá. Ő volt a legjobb barátom, és Emmán kívül mással meg sem próbáltam barátkozni, és rajtam kívül Sebnek sem voltak igazán komoly barátai. Talán még Tomot mondanám ilyennek. Bár, ahogy mi ketten úgy Emma és Tom is inkább egymás társaságát élvezte jobban. Rengetegszer mondtuk a másiknak, hogy szeretjük. De én most nem vagyok benne biztos, hogy ugyanolyan értelemben mondtam neki ezt a szót, mint mikor néhány éve elköszöntünk egymástól. Akkor még csak egy fiatal tinilány voltam, aki a legjobb barátjától elköszönt, de most felnőtt szemmel nem tudok már csak így nézni Sebre. Az évek során sokkal férfiasabb lett, és bár szerettem a kisfiús Sebet, de ez a változás rajta megmozgatta a fantáziámat. Testén látszott, hogy folyamatosan edz, arcán ugyan még felfedezhető volt a régi kisfiússág, de a borosta, amit újabban előszeretettel növeszt markánsabbá teszik azt. Igazán jóképű lett, és megzavar a tudat, hogy már nem barátként tekintek rá, hanem a férfit látom benne, akivel szívesen leélném az életem. De felesége van, és tapasztalatból tudom, hogy a válásokat, a miénkhez hasonló kisvárosokban nem tolerálják. Neki meg pláne nehéz lenne az élete utána, hiszen ő a város híressége. Na meg ő tuti nem nőként tekint rám, hanem még mindig csak a legjobb barátja vagyok számára. Meg miért pont én kellenék neki, mikor akárkit megkaphatna, akit csak akar.

Hazaérve sorban bevittem minden szatyrot a konyhába, majd kipakoltam őket. Úgy döntöttem készítek már valami normális ételt, nem kívántam már a pizzát. Mivel imádom a kagylót és minden tengeri herkentyűt vettem is belőle. A kagylókat meg voltak már tisztítva ezért azzal nem kellett már foglalkoznom, gyorsan pucoltam hagymát, felkockáztam és olívaolajban megpirítottam, hozzáadtam a kagylókat és feltettem a spagetti tésztát főni. Tíz perc múlva a kagylóra ráöntöttem a tejszínt és beleszórtam a petrezselyemzöldet, a chili paprikát és ízesítettem. Megvártam míg egyszer felforr és levettem a tűzről, majd a tésztát is leszűrtem egy edénybe, amiben összekevertem a kagylós szósszal. Egy adagnyit elcsomagoltam magamnak vacsorára, a többit egy dobozba tettem és felvéve a táskámat, a kabátomat elindultam. Bezártam az ajtót, majd a kosiba beülve visszaindultam Sebhez. Tudtam, hogy ő is imádja ezt az olasz ételt ezért is nem otthon ettem.

Mikor leparkoltam a bolt mellett lévő parkolóban, nem szálltam ki azonnal. A zavaros érzéseim miatt kissé furán éreztem magam, de tudtam, hogy nem szabad elgyengülnöm. Seb és én csak és kizárólag barátok vagyunk, semmi több – mondogattam magamban. Azt nem fogom hagyni, hogy miattam elváljon, mert akkor még ennél is jobban közutálat tárgya lennék. A szeretője meg nem leszek, az ezer százalék. Sosem értettem azokat az embereket, akik a házasságukat kockára téve szeretőt tartanak. Egyszerűen elfogadhatatlannak tartottam. Inkább szeretem titokban, magamban, de sosem fogja megtudni Seb az érzéseimet iránta. Mikor ezt eldöntöttem magamban, mosolyt erőltettem az arcomra és kiszálltam a kocsiból. Az utca túloldalán beszélgető két idős néni észrevett és én udvariasan köszöntem nekik, amit ugyan viszonoztak, de még láttam, ahogy az egyik bizalmasan hajol a másikhoz és rám pillantva suttog neki valamit. Nem foglalkoztam a szívemben keletkező rossz érzéssel, mosolyogva nyitottam be a boltba, ahol Seb a pultra támaszkodva egy autós magazint olvasgatott. A csilingelésre felfigyelt és amint észrevett elmosolyodott.

- Nézd mit hoztam – emeltem fel a dobozt, mire felcsillant a szeme.

- Csak nem vongole spagetti? – kérdezte vigyorogva és mikor bólintottam odaszaladt hozzám kikapta a kezemből és már vette is le a fedelét. – Imádlak Lini.

- Tudom – csak nem úgy, ahogy én téged – gondoltam szomorúan – de a látszat érdekében mosolyogtam. – Kettő villát hozz – szóltam utána, mikor hátraindult, ahol egy kis konyha kapott helyet.

- Te nem ettél? – kérdezte mikor visszatért a két evőeszközzel.

- Nem, csak megcsináltam és már jöttem is – mosolyogtam rá, miután helyet foglaltam az ölében. – Tudtam, hogy te is imádod, gondoltam megleplek vele.

- Sikerült – adott egy puszit az arcomra, de ezúttal tovább tartotta ott az ajkait. Zavartan pillantott rám, és mikor meglátta elpirult arcomat lesütötte a szemét. Zavarban volt ő is és én is. Én azért mert tudom, hogy már nem csak barátként tekintek rá, de azt nem tudom, az ő zavarának mi volt az oka. Talán ugyanez? – gondoltam, de gyorsan el is hessegettem elmémből ezt a buta gondolatot. – Az lehetetlen, hogy ő is ezt érzi.

6. rész

Halihó!

Tegnap ígértem, a 6. részt ha összejön a 4 komment. Nos mivel meglett ezért itt is van :)

Köszönöm Briginek, RedBullGirl-nek és a két névtelenül írónak! És arra gondoltam, hogy ha ehhez a részhez is lesz ugyanúgy 4 komment holnap 4ig, akkor megint lesz új rész. :D Tudjátok hogy van ez, ha ti írtok nekem is jobban megy ;)

Puszaa :)

6. rész

Elina:

Seb a nyakamba temette arcát és próbált a hajam mögé rejtőzni. Reakciójából egyből leszűrtem, hogy tényleg nem érez semmit sem Hanna iránt. Elkövetett részegen egy hibát és most emiatt szenved egy életen át. A kisvárosokban elég rossz szemmel néznek azokra, akik elváltak. Az alatt a tíz méter alatt, míg a parkolóból a boltig elsétáltam csak körülbelül öten fordultak meg utánam, ebből azonnal tudtam, hogy már szinte mindenki értesült a válásomról, na meg a Ben által rendezett jelenetről.

- Magyarázatot várok Seb – csattant fel Hanna, de hangja inkább visításnak volt mondható. Igazság szerint sosem bírtuk igazán Hannát. Az a tipikus nyávogós, elkényeztetett, apuci kedvence szőke plázacica volt, aki mindent megkapott, amire csak vágyott.

- Mégis milyen magyarázatot akarsz? – mordult fel Seb még mindig a hajam rejteke mögül. – És örülnék, ha békén hagynál, és befejeznéd a sipákolást – nézett fel a feleségére, aki csak tátogott, de hang nem jött ki a torkán. Így leginkább egy halra hasonlított és én nem tudtam megállni vigyorgás nélkül a gondolatomat. – Szeretnék Linivel lenni, úgyhogy kérlek szépen, menj most el innen.

- De én vagyok a feleséged – sikította magas hangon, ami nem volt épp a legkellemesebb a füleinknek. – Velem kéne lenned és nem vele.

- Már nem azért, de Linivel a születésünk óta barátok vagyunk – magyarázta türelmesen Seb, mintha egy értelmi fogyatékoshoz beszélne. Bár lehet, hogy Hanna csak így érti meg? – Én inkább vagyok vele, mint veled. Hát nem bírod megérteni, hogy ha nincs az az állítólagos gyerek sosem veszlek el téged? De még csak járni, sem jártam volna veled. Az az éjszaka életem legnagyobb hibája volt és a lehető legrosszabb következménye lett.

- Mi az, hogy állítólagos gyerek? – visított fel Hanna és arca egyre inkább vörösödött el a dühtől.

- Hát nem érdekes, hogy mihelyt elvettelek elvetéltél? – tette fel a kérdését Seb gúnyosan.

- Hogy lehetsz ilyen érzéketlen bunkó? – csattant fel. – Az a gyerek miattad halt meg, mert olyan ellenségesen bántál velem. Sosem mutattad, hogy szerettél volna. Emiatt vetéltem el.

- Miattam? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Seb. – Azóta, az éjszaka óta egy ujjal sem értem hozzád, amiatt meg nem vetél el egy nő, mert nem mutattam ki a szerelmemet, amit mellesleg nem is érzek irántad – mondta és a fejét csóválta közben, mint aki el sem hiszi, hogy még mindig ez a téma van terítéken.  Hanna már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, de megelőztem.

Sebék boltja

- Muszáj még mindig itt rontanod a levegőt? – húztam el a számat. – Szeretnénk végre nyugodtan beszélgetni és, mint látod egyikünk sem kíváncsi rád túlzottan – közöltem vele azt, amit minden ember észrevett volna, ha nem egy ilyen ostoba liba, mint amilyen Hanna is. Mondandóm szemmel láthatóan megdöbbentette, mert a száját nyitva felejtette és csak vörösödött, ki tudja már hová. A kaput az tette be nála, amikor Seb a nyakamba fúrta az arcát és jól hallhatóan nevetni nem kezdett, akkor aztán sarkon fordult és teljes erőből becsapva maga után az ajtót távozott. 

Mikor végre tiszta volt a terep én sem tudtam megállni nevetés nélkül. Fejemet az övére hajtottam és csak nevettünk.

- Köszönöm – puszilta meg az arcomat még mindig kuncogva miután elhúzódott tőlem egy kicsit.

- Nincs mit – mosolyogva gondoltam vissza Hanna reakciójára. – Tudod, hogy már a suliban sem tudtam elviselni. Egyszerűen kiráz a hideg, ha megszólal. A magas hangon való visítása egyszerűen több mint kiborító.

- És nekem ezt kell minden nap hallgatnom – vágott igen szenvedő képet. – Még jó, hogy sosem voltál szívbajos, ha neki kellett beszólni, különben még mindig itt hisztériázna.

- Na ettől akartam megkímélni magunkat – mondtam kuncogva. Sosem gondoltam volna Sebről, hogy a feleségéről így fog beszélni. Bár, hogy Hanna lett az a személy egy ilyen szerencsétlen okból kifolyólag nem is kéne igazán csodálkoznom. Seb mindig is azt monda, amit gondolt és ezt akkor is kimondta, ha az a másiknak lehet, hogy pont nem tetszik.

- Van valami programod mára? – kérdezte, miközben az kézfejem cirógatta.

- Igazság szerint már csak a vásárlást és a melókeresést terveztem – feleltem, de ez eszembe juttatta, hogy minden vásárolt cucc a kocsimban van, ahol nem éppen vannak jó helyen. – Most haza kell mennem – pattantam fel az öléből.

- Mi? – nézett rám értetlenül. – Hiszen most mondtad, hogy mára nem terveztél semmit csak vásárlást meg munkakeresést. Előbbit gondolom már megejtetted, utóbbi meg ráér holnapig.

- Ja, már vásároltam, de minden a kocsiba van – magyaráztam, miközben felvettem az időközben levetett kabátomat és az ajtóhoz léptem. – Majd még visszajövök, csak ki kell pakolnom – hadartam már a kilincsre téve a kezem, de a mozdulat közben megakadtam, mert megpillantottam egy az ajtóra ragasztott hirdetést.

„ELADÓ

A Marktstraße 2. szám alatt lévő ingatlan, régen ajándékboltként üzemelő része.

Érdeklődni nálam, Alexandra Schwarznál lehet, a következő telefonszámon: 0-39-7114651.”

Sebastian:

- Ezt elteszed nekem? – kérdezte Lini és a papírra mutatott.

- Persze – bólintottam, majd mellé sétáltam és levettem a hirdetést. – Megveszed?

- Szerintem igen – felelte és gyorsan megölelt. – Sietek vissza, szeretlek! – mondta és már ki is viharzott az ajtón.

- Én is téged Lini – sóhajtottam fel és szívem összeszorult a gondolatra, hogy Lini nem olyan értelemben mondta a szeretleket, mint én.