7. rész

Halihó!

Sok mindent nem tudok most ehhez hozzáfűzni. Kiki, Doriina köszönöm, hogy írtatok :) 

A következő talán holnap, nem tudom még.

Puszaa

7. rész

Vagy egy órán keresztül beszélgettem Fabival, miközben az egész ház minden létező zugába bepillantottam. Emilyt azonban sehol nem találtam. Ez megint egy olyan dolog volt, amit nem értettem. Elvileg látom őt, sőt meg is tudom érinteni pedig szellem. De akkor most miért nem látom? Vagy ez csak akkor működik, ha ő is akarja, hogy lássam? Remélem nem így van, mert eléggé aggasztó lenne a tudat, hogy lehet ott van és engem bámul közben én meg mégse látom. Akkor ezért éreztem úgy, mintha figyelnének? Emily lett volna az, csak épp akkor sem láttam? Bele fogok bolondulni ebbe az egész szellem van a házamba dologba. Mikor már másodszor is végigjártam a házat és még mindig nem találtam sehol sem Emilyt úgy gondoltam elmegyek futni, hogy kicsit kiszellőzzön a fejem. Már vagy egy órája róttam a köröket a közeli parkban, mikor úgy döntöttem, ideje lenne visszaindulni. Lassan kocogtam haza, a ház előtt azonban egy nem várt ember ácsorgott. Hanna szemmel láthatóan eléggé kényelmetlenül érezte magát, mert egyik lábáról a másikra helyezgette súlyát. Mivel nem akartam vele beszélni, már fordultam volna vissza, hogy még futok egy pár kört hátha megunja a várakozást. De már késő volt, észrevett és elindult felém. Egy nagy sóhaj után én is elindultam a ház felé és mikor odaértem mellé egy szó nélkül tovább mentem. Előhalásztam a zsebemből a kulcsot, kinyitottam az ajtót és visszanéztem Hannára. Lehajtott fejjel állt ott, ahol elhaladtam mellette. 

- Mondjad mit akarsz – néztem rá, majd visszacsuktam az ajtót. Nem kell még ebben a házban is rossz emlékeket keltenie bennem. 

- Én csak bocsánatot akartam kérni – válaszolta halkan, még mindig lehajtott fejjel. Nem igazán hatott meg a bűntudata. – És elmondani, hogy nagyon sajnálom, amit tettem. 

- Még valami? – kérdeztem közönyösen. 

- Igen – emelte fel a fejét, és rám emelte kétségbeesett tekintetét.

- Mondd – sürgettem. – Sietek, nem érek rá a hülyeségeidre.

- Terhes vagyok – hadarta el, és könnyek lepték el a szemét. – És nem tudom, hogy ki az apja, te vagy Robert.

Hát ez volt az, amire nem számítottam. Teljesen ledöbbentem. Nem hittem el, hogy képes ideállítani azzal, hogy terhes és nem tudja, én vagy a szeretője az apja a gyerekének. Tágra nyílt szemekkel meredtem rá, és vártam, hogy megcáfolja az előbbi mondatait. Nem, ilyen velem nem történhet meg. Megcsal aztán elvárja, hogy elfogadjam azt, hogy terhes, ráadásul még az sem biztos, hogy tőlem.

- Nem érdekel – néztem a szemébe, mire most ő meredt rám nagy szemekkel. Valószínűleg azt hitte így majd visszajöhet hozzám és a pénzemből felnevelheti azt a gyereket. – Ha arra képes voltál, hogy megcsalj, és a képembe hazudj, miért hinném el, hogy igazat mondasz? Nem volt elég gazdag a szeretőd? – kérdeztem gúnyosan nevetve. 

- Tényleg azt hiszed, csak a pénzed kell?

- Igen – válaszoltam nyugodtan. – Ugyan miért higgyem az ellenkezőjét? Menj és nevelgesd vele a gyerekedet. 

- Nem a pénzed kéne – kiáltott rám, miután megfordultam és a kilincsért nyúltam. – Robert orvos, nem szegény. Igaz nem is olyan gazdag, mint te.

- Kicsit sem érdekel, hogy mivel foglalkozik és mennyi pénze van – fordultam felé, és leesett amit mondott. Robert. Orvos. Emily. Az nem lehet. Ő eltűnt, nem látták azóta mióta Emilynek is nyoma veszett. Nem lehet, hogy pont ő legyen Hanna szeretője. Nem, ez csak biztos egy véletlen egybeesés. Miután meggyőztem magam, hogy Hanna új pasija nem ugyanaz, mint Emily elrablója, elmondtam Hannának, hogy minél előbb csináltasson ezzel a Roberttel DNS tesztet, majd értesítsen, mi a helyzet. Azt azonban kijelentettem, hogy ha az enyém is a gyerek, ne számítson túl sok mindenre tőlem, nyitok a kicsi nevére egy bankszámlát és majd a tizennyolcadik születésnapja után hozzáférhet. De csak és kizárólag ő, Hanna nem rendelkezhet soha afelett az összeg felett. 

Ezután fogtam magam és elköszönés nélkül mentem be a házba. Leültem a lépcső legaljára és a térdemre hajtottam a fejem, a kezeimet pedig összekulcsoltam a tarkómon. Ugyanazok a gondolatok jutottak csak eszembe, mint mikor Hanna közölte, hogy terhes. Folyton csak azon kattogott az agyam, hogy ez képtelenség, ilyen nem lehetséges. Ilyen szituáció csak a filmekben létezik. Ekkor azonban egy hideg érintést éreztem a kezeimen. Összerezzentem, mert nem számítottam rá, hogy Emily megjelenik. Bár kétségkívül neki jobban örültem, mint Hannának. 

- Mi a baj? – kérdezte suttogva, miközben mögém guggolva hátulról átkarolt és a fejét a hátamra hajtotta. Jól esett a közelsége, az érintése, még ha volt benne egy kis hátborzongató kisugárzás is. Hiába is próbáltam még magamnak is tagadni, de vágytam rá, hogy mindig mellettem legyen. Szerettem volna megfejteni a rejtélyt, ami körülölelte. Kideríteni, hogy lehetne mindig velem. Mert ugyan csak ma láttam először de beleszerettem.

- Nem szeretnék most róla beszélni – válaszoltam halkan, mire elengedett és fel akart állni, de még épp időben kaptam el a karját. – Ne menj el megint. Ne hagyj magamra. Szükségem van rád.

- Nem – húzta ki a karját kezem fogságából. – Neked nem rám, egy halottra van szükséged. Nem akarhatsz egy szellemmel lenni, neked élned kell. 

- Kérlek – néztem rá könyörgőn. Nem akartam, elveszíteni őt is.

- Ne csináld ezt Seb – emelte rám szemeit, és dacosan pillantott rám. – Éljél. Velem ezt nem teheted meg. Neked még szükséged van a szórakozásra, a barátaidra. Mégis mit mondanál nekik, ha rákérdeznek a barátnődre? Hogy nem tudod magaddal vinni sehová, mert nem lépheti át a ház küszöbét, mert egy szellem? Én már beletörődtem a sorsomba. De neked nem kell, így élned. 

- Nem akarok nélküled élni – mondtam kétségbeesetten. 

- Pedig muszáj leszel – jelentette ki ezzel még jobban darabokra zúzva a már Hanna által összetört szívemet. – Az lesz a legjobb, ha nem találkozunk többet.