1. rész

Sziasztok!

Az első rész, íme itt van. Bocsi, hogy nem tegnap, de délután orosz tanfolyamon voltam és utána már nem volt agyam írni. A következő rész, talán holnap, de a hétvégén még tutira hozom :) Talán többet is, ha van rá igény ;)

Jó olvasást!

1. rész

Egyenesen haza, Heppenheimbe indultam. Most még az sem érdekelt, hogy majdnem négy órát kell majd vezetnem mire odaérek. A legfontosabb az volt, hogy minél messzebb legyek ettől az átkozott helytől. Egész végig az úton azon kattogott az agyam, hogy vajon mit ronthattam el? Miért nem voltam elég jó neki? És miért kellett hazudnia? Miért nem mondta egyszerűen a szemembe, hogy már mást szeret? É miért pont az én házamba mentek, hogy találkozhassanak? A sok megválaszolatlan kérdéstől csak megfájdult a fejem, de nem tudtam másra gondolni, hiába próbáltam. Minduntalan bevillantak a képek, amiket a hálószobában láttam. Undorodtam attól a helytől, pedig mikor megvettem azt a házat még mondtam is anyáéknak, ezt a házat nem lehet nem szeretni. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer így fogok érezni. És tessék, Hannának alig öt perc alatt sikerült ezt is elintéznie. Na, meg, hogy az amúgy is pocsék hétvégém még rosszabb legyen. Neki nem volt elég az, hogy már azzal fájdalmat okozott, mikor azt mondta, hogy miattam ment tönkre a kapcsolatunk, mert állandóan utazgatok. Nem, neki még meg is kell aláznia azzal, hogy a házamba viszi a szeretőjét. Ki tudja, már hányadszor. Mert, hogy nem ezalatt az egy hét alatt szedte össze, az is biztos. Sosem gondoltam volna ezt Hannáról. Ha valaki más mondja, és nem a saját szememmel látom, el sem hiszem, hogy képes volt ezt tenni. Azt hiszem nagyon is félreismertem Hannát. Vagy mindig ilyen volt, csak a szerelem vakított el és azért nem vettem észre ezt? Kikészítenek ezek a megválaszolatlan kérdések, amik megfordulnak a fejemben. Ideje lenne másra koncentrálni. Mondjuk arra, hogyan nyerem meg idén harmadszorra a világbajnoki címet. Bízok benne, hogy sikerülni fog. 2010-ben is sikerült, pedig akkor még kevesebb esély volt rá, mint most. Bár akkor legalább gyorsabb volt a kocsi, meg nem voltak állandóan meghibásodva a generátorok. Ja, akkor a motorok mondták fel a szolgálatot. Csodás egy év ez is. Alig várom már, hogy vége legyen. 

Mikor már szétrobbanni készült a fejem a sok idegesítő gondolattól, utolsó mentsvárként pillantottam meg szülői házam. Kiszálltam a kocsiból, majd fellépdelve a bejárathoz vezető lépcsőn azért fohászkodtam, anyám ne kérdezősködjön arról, miért ide jöttem. Reméltem elfelejteti vele a boldogság, amit amiatt fog érezni, hogy hazajöttem és végre láthat. Bár tudtam, nem fogom megúszni a dolgot. Ahhoz túl kíváncsi természet az én anyukám. Próbáltam minél halkabban kinyitni az ajtót és még ennél is halkabban beosonni, hogy minél jobban meglepődjenek azon, hogy itt látnak. Az előtérben elengedtem táskámat, ami halk puffanással ért földet. Erre persze a nappaliban terpeszkedő öcsém azonnal felkapta a fejét, majd felpattanva a kanapéról hangos Seb kiáltásokkal a nyakamba vetette magát. 

- Végre bátyó – szorongatta az öcskös a nyakamat. – Olyan jó, hogy ide jöttél. Ugye nem csak pár napra maradsz?

- Nem Fabi – szorítottam magamhoz. Örültem, hogy boldoggá tehettem csak azzal, hogy hazajöttem. – Innen megyek Szingapúrba.

- Akkor jó – engedett el megnyugodva. – Anyáék nincsenek itthon.

- Hova mentek? – néztem rá kérdőn, kissé megnyugodva, hogy a kikérdezősdi későbbre tolódik. – De várjunk csak! Egyedül vagy és nincs bezárva az ajtó? Felelőtlen vagy öcsi.

- Melihez mentek – válaszolta hátat fordítva, miközben újra a tv elé ült. – Amúgy meg elfelejtettem bezárni. De már nem is vagyok egyedül, úgyhogy megnyugodhatsz bátyó – nézett rám vigyorogva a válla felett.

- Szemtelenkedni sem kéne – feleltem, majd leültem mellé. – Amúgy, hogy vagy?

- Én jól – mondta, majd komoly tekintetét rám szegezte. Nem is tudtam, hogy az öcsém tud komoly is lenni. – De beszéljünk inkább rólad. Tudom ám, hogy történt valami.

- Miből gondolod? – kérdeztem halkan és még véletlenül sem néztem rá.

- Ne nézz hülyének már – kiáltott rám, amin nagyon meglepődtem. – Attól még, hogy csak 14 vagyok még észreveszem, ha valami gáz van veled. És most nagyon is az van, úgy látom.

- Hanna elhagyott – mondtam ki végül hosszas hallgatás után. Úgy éreztem muszáj megbeszélnem ezt valakivel, még ha az az öcsém is. – A hét elején. 

- Micsoda? – nézett rám tágra nyílt szemekkel. Hát igen. Erre a lépésre én sem számítottam, nem, hogy a családom. – De hát miért?

- Akkor még azt mondta, hogy miattam – magyaráztam neki, de megint csak kerültem a tekintetét. Úgy éreztem nem bírnám elviselni, ha látnom kéne a szánakozó tekintetét. – Mert nem bírja, hogy alig lát a futamok miatt. Aztán ma kiderült, hogy mégsem ez volt a fő indok.

- Akkor mi? – vágott közbe Fabi. –Meg különben is. Mi az, hogy nem bírja ezt? Hat évig bírta, most meg hirtelen nem?

- Nyugi már – csitítottam. – Mondanám, ha nem szólnál közbe mindig.

- Jól van, na – morogta, de a szeme kíváncsiságtól csillogott, és ahogy ficergett látszott rajta, hogy nagyon türelmetlen is.

- Ma mikor hazamentem – folytattam életem egyik legszörnyűbb napjának elmesélését. – Nyitva volt az ajtó, ruhák szanaszét mindenhol. A hálóban meg ott volt Hanna és egy idegen férfi elég közel egymáshoz és nem épp társasoztak. 

- Basszus – nyögte ki nagy nehezen Fabi. – Ez durva.

- Ja, az.

- Ne bánkódj bátyó – ölelt meg hirtelen, amin megint csak meglepődtem, de azért én is átkaroltam öcsém vállait. – Ha Hanna volt olyan hülye, hogy dobott téged másért, akkor valami nagy baj lehet neki a fejében. Tuti nem százas a csaj. Elvették az eszét a ruhák, amiket tervezett – nevette el magát és én is vele nevettem. 

Jó volt, hogy elmondhattam neki azt, ami a szívemet nyomta. És leginkább azért nem bántam, hogy neki mondtam el először, mert elérte azt, amire most szükségem volt nagyon is. Felszabadultan nevettem és boldog voltam az öcsém társaságában. De tudtam, ez sem fog örökké tartani. Amint egyedül leszek, újra előjön a fájdalom, ami mardossa a bensőmet.