5. rész

Sziasztok.

Kiki, Doriina megint csak köszönöm, hogy írtatok :) Bocsi a végéért :$ Amúgy ez sem lesz jobb előre szólok :P 

Kiderülnek néhány dolgok az ismeretlen lányról :)

Jó olvasást! Puszaa

5. rész

A szememmel követtem Heikkit, amint elment mellettem, majd én is elindultam utána, de még egyszer visszanéztem az ismeretlen lányra. Azonban már nem láttam sehol. Ezek után meg már abban sem voltam biztos, hogy valaha is ott volt-e, vagy csak a képzeletem játszott velem. Mi van, ha hallucinálok? – futott át egy kósza gondolat a fejemben. Mert Heikki sem látta. Ja, csak éppen keresztülment rajta. Egy szellem lenne? De szellemek nem is léteznek. Én nem is hiszek ezekben a természetfeletti dolgokban, mint például a vámpírok, vérfarkasok, na meg szellemek. És ha tényleg léteznek ilyen lények? Mi van, ha a lány miatt volt az a furcsa érzésem is. Mintha figyelnének. Úristen! Látott volna engem zuhanyzás közben? – ijedtem meg egy pillanatra, és még jobban szorítottam a kormányt. De akkor miért nem láttam, és mikor indulni akartunk miért láttam? Nem értettem ezt az egészet. 

- Seb – szólított meg Heikki, mire riadtan rázkódtam meg. – Bocsi, nem akartalak megijeszteni, de minden rendben?

- Persze – válaszoltam, de nem néztem rá. – Miért ne lenne?

- Úgy szorítod azt a kormányt, mintha az életed múlna rajta, hogy el ne engedd – magyarázta meg kérdését. 

- Csak elgondolkoztam – feleltem csendesen. Nem akartam erről beszélni. Még a végén azt hiszi megbolondultam és bevinne az első diliházba. 

- Már megint Hannán agyalsz? – kérdezett rá, amire először gondolt. Hát persze, hogy ezt hiszi, legtöbbször tényleg rá gondolok ilyenkor. 

- Igen – hagytam rá, hadd higgye csak ezt. Számomra ez még jól is jön, ilyenkor ugyanis nem kérdezősködik tovább. Mert még a végén kikotyognám, hogy mit is láttam. Vagy nem láttam. 

A vásárlásra nem igazán tudtam figyelni. Heikki csak pakolta be a bevásárlókocsiba az általa megfelelőnek ítélt dolgokat. Hagytam, hadd csinálja, hiába is akarnék olyant beletenni, amit én akarok. Ha ő azt mondja nem, akkor az nem. És jön a szokásos magyarázattal, miszerint ő azért van fizetve, hogy ezekre figyeljen, és ő tudja mi a jó nekem. Hát felőlem, most ez érdekel a legkevésbé. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből a lány képét. Ahogy ott állt velem szemben, és dühösen tekintett rám. De miért haragudott rám? Nem hiszem el, komolyan az a legnagyobb problémám, miért haragszik? – gondolkoztam magamban. Azt se tudom, hogyan és miért került pont az én házamba. 

Heikki hamar végzett a vásárlással, fizettünk és hazamentünk hozzám. Segített elpakolni mindent, és el is ment mondván nem sok hasznomat veszi. Ha nem szólok hozzá kettőt se, a csendet otthon is tudja hallgatni. Így újra egyedül maradtam kusza gondolataimmal. Mivel már nagyon is éhes voltam gyorsan összedobtam néhány meleg szendvicset, majd a tv elé ülve nekiálltam elfogyasztani azt. Azonban az első harapásnál tovább nem nagyon jutottam, ugyanis a tv előtt ismét megjelent az ismeretlen lány. Nem szólt semmit sem, csak állt velem szemben és ismét mérgesen pislogott rám. De még így is gyönyörű volt. Barna haja lágy hullámokban omlott a hátára. Egy fehér térd fölé érő ruhát viselt, meg egy barna szalagokból álló szandált, azt hiszem saru a neve. 

- Te mit keresel itt? – hallottam meg lágy, mégis dühös hangját. Nem értettem kérdését. Én mit keresek a saját házamban? Ő mit keres itt? – Válaszolj már – csattant fel.

- Már megbocsáss – találtam meg hangom és gunyorosan válaszoltam neki. – De ez az én házam, szóval a kérdés inkább úgy pontos, te mit keresel itt?

- A te házad? – sikított fel, mire megijedtem. Hogy jött ki belőle ilyen magas hang? – Nem. Az enyém!

- Tévedésben élsz – jelentettem ki nyugodtan. – Másfél hete vettem meg ezt a házat.

- Az nem lehet – rázta meg zavartan a fejét. – Akkor én hol fogok ezentúl lakni?

- Ahol eddig? – húztam fel a szemöldököm értetlenül. 

- De én itt éltem eddig is – sírta el magát, mire felálltam és elé sétáltam. Azok után, hogy Heikki átsétált rajta, nem voltam benne biztos, hogy meg fogom tudni érinteni, de egy próbát megért. Felemeltem a kezem és az arcához közelítettem. Mielőtt hozzáérhettem volna egy pillanatra elbizonytalanodtam. A lány közben könnyezve figyelte végig mozdulataimat. Olyan elveszettnek tűnt most, már sehol nem volt a dühössége. Ujjaim kicsit remegtek, ahogy megérintettem puha bőrét. A lány, amint megérezte kezemet, mint egy kiscica úgy simította arcát a tenyerembe. Ezek után már végképp nem értettem, hogy mi is ő. A szellem lenne a logikus, mert Heikki átsétált rajta, viszont akkor és miért tudom megérinteni? Nem tudtam semmit.

- Nincs semmi baj – suttogtam neki, mire rám emelte könnyes szemeit. – Elég nagy a ház, elférünk ketten is. És én amúgy sem vagyok itthon sokat, mert állandóan utaznom kell a munkám miatt.

- Biztos? – tekintete bizonytalan volt. 

- Igen – nyugtattam meg. – Amúgy, hogy hívnak?

- Emily – mondta, majd kíváncsian folytatta. – És téged? Meg miért kell utaznod sokat?

- Sebastian vagyok – feleltem mosolyogva. – Azért kell, mert én autóversenyző vagyok, és mindig másik országban vannak a futamok – magyaráztam neki miközben visszaültem a fotelbe, Emily meg a mellette lévőt foglalta el. – Amúgy nem értem, miért adták el úgy a házat, ha tudták, hogy te itt élsz.

- Te vagy az első, aki látsz – felelte halkan, és a fejét lehajtotta így nem tudtam a szemébe nézni. Válaszától azonban megdöbbentem. Mi az, hogy rajtam kívül senki nem látja?

- Ezt nem egészen értem – ráztam meg a fejem értetlenül.

- Én halott vagyok.