4. rész

Halihó! 

Lányok köszönöm, hogy megint írtatok. Nagyon sokat jelent nekem, hogy tudom várjátok a következő részt. Remélem ez is tetszik majd nektek :) Seb szemszöge marad, épp azért mert ilyent még nem nagyon olvastam. Ha volt is, csak kis részek voltak Seb szemszögűek. Bár lehet egyszer-kétszer előfordul majd más szempontból is írok majd. De nem lesz sűrűn ilyen. Még egyszer köszönöm nektek, hogy írtatok :)

A fejezetről annyit, hogy Seb megdöbben :D

Puszaa

4. rész

A költözés ennyi segítséggel viszonylag gyorsan ment. Szüleim és nővéreim is csak ámuldoztak a háztól és, hogy elsőre sikerült is nekem megfelelőt találni. Ennek én is örültem, ráadásul valamiféle különös izgalom lett rajtam úrrá, hogy ide költözhetek. Ezt mondjuk nem tudtam mire vélni, de betudtam annak, hogy itt végre felejteni tudhatok. Itt nem emlékeztet semmi Hannára. Ez a legjobb az egészben. A legrosszabb meg talán az, hogy nem sikerült eltitkolnom Heikki elől az edzőterem létezését. Elég hamar feltűnt neki, hogy nem akarom leengedni az alagsori részbe. 

Mivel öcsémnek ígéretet tettem, miszerint míg nem kell mennem Szingapúrba vele maradok, vasárnap délután vissza is indultunk Heppenheime. Örültem, hogy egy kicsit többet lehettem Fabival. Néha már nagyon hiányzik a sok hülyéskedés vele, meg a ragaszkodása is. Az meg valami hihetetlen milyen csodálattal tekint rám. A további fennmaradó kettő napban megint csak sofőrt játszottam, de egy cseppet sem bántam, mert láttam Fabin, mennyire boldog lesz tőle. De elérkezett a szerda is, amikor el kellett búcsúznom tőle újra egy kis időre. Mivel már előtte este összepakoltam a cuccaimat, ezzel nem kellett vesződnöm. Reggel elköszöntem szüleimtől, majd elvittem Fabit a suliba. Hosszú percekig csak lógott a nyakamon, a lehető legerősebben szorítva.

- Öcskös – nyögtem, mert már annyira szorongatott, hogy alig kaptam levegőt. – Megfulladok.

- Bocsi bátyó – engedett el azonnal. – Nem akarom, hogy elmenj.

- Igen? – kérdeztem nevetve. – És Abbey-t ki fogja akkor vezetni?

- Igazad van – nevette el magát ő is. – Abbeyvel csak te tudsz nyerni. De csak akkor engedlek el, ha győzni fogsz. A kedvemért.

- Ha nyerek, csakis neked öcsikém – borzoltam össze a haját, majd magamhoz öleltem. –Ideje menned. És ami azt illeti, nekem is. 

- Rendben – sóhajtotta szomorúan. – Vigyázz magadra. Szeretlek bátyó.

- Én is szeretlek Fabi – mosolyogtam rá, majd belecsaptam feltartott tenyerébe. – Ügyes legyél a suliban.

- Én mindig az vagyok – nevetett, de ez nem volt az az őszinte nevetés. – Neked kell megint remekelned. Na, de megyek, mert sose mész el. Szia bátyó.

- Oké – kinyitottam a kocsi ajtaját, majd beültem és indítottam. – Halihó, öcsi. – Fabi még intett nekem egyet majd elindult befelé, én pedig Mannheimbe hajtottam. 

A Szingapúrban töltött napok lassan és fárasztóan teltek. Elég nehéz volt fordított életet élni. Nem állíthattuk át az óránkat az ottani időre, hogy ezzel is könnyebb legyen. De ez persze semmit nem segített azon, hogy így is rossz volt nappal aludni, és este és éjjel vezetni. Eléggé megterhelő ez mindenkinek. De végre vége ennek is. És még Fabi kívánságát is sikerült teljesítenem, miszerint megnyerem neki a futamot. Az öltözőmben mikor megnéztem a telefonomat, már ott várt az üzenete. „Szia bátyó. Annyira, de annyira örülök, hogy megnyerted. És köszönöm, hogy nekem is ajánlottad! Szeretlek és büszke vagyok rád! Fabi” Hihetetlen, hogy ezzel a pár mondattal mennyire boldoggá tett. Úgy éreztem van miért küzdenem. Ha az öcsémnek ezzel örömet szerzek, semmi több nem kell. Bár részemről még nem volt teljes ez a boldogság, mivel még várt rám egy meghallgatás, de szerencsére semmi nem történt. Megbeszéltünk mindent, és nevetve mentünk ki az irodából. 

Hétfőn csak este későn értem haza. Haza. Milyen furcsa még otthonomként tekinteni erre a wolleraui házra. Bár még kicsit furcsa itt élni, de majd megszokom. Mivel eléggé lefárasztott ez a hét, hamar le is feküdtem aludni. Aztán meg csak forgolódtam az ágyban és nem jött álom a szememre. Kimentem hát az emeleti nappaliba és nekiálltam tv-t nézni. Hiába éreztem magam nagyon fáradtnak, annyira átálltam a nappal történő alvásra, hogy egész éjjel a tv előtt gubbasztottam. Valamikor hajnalban aztán sikeresen elaludtam a kanapén.

Kedd délután a telefonom csörgésére ébredtem fel. Álmosan, a szemeimet dörzsölgetve mentem be a hálóba, hogy megkeressem a zenélő készüléket, ami csak nem akart csendben maradni. Ránéztem a kijelzőre, amin Heikki neve állt. Magamban morogva szorongattam a telefont és különféle kínzási módszerek jelentek meg képzeletemben arra az esetre, ha edzőm már most edzeni akarna velem.

- Hello – egy sóhaj kíséretében emeltem fülemhez a készüléket. 

- Szia Seb – köszönt bele vidám, és energikus hangon. Szívott valamit. Ez volt az első gondolatom, mert másként tuti nem lett volna ennyire fitt.

- Mit akarsz Heikki? – kérdeztem meg végül, mert a köszönésen kívül semmi mást nem mondott. – Nem megyek most edzeni.

- Nyugi, nem is kell – nyugtatott meg azonnal. – Csak gondoltam megkérdezem, mit csinálsz, mert ha ráérsz, átugornék.

- Gyere csak – egyeztem bele azonnal, így legalább nekem sem kell egyedül itt kuksolnom. – De csak akkor, ha az edzőteremnek még a közelébe se megyünk. Ahhoz még túl fáradt vagyok.

- Miért nem aludtál – nevetett kárörvendőn. – El fogjuk kerülni ne aggódj.

- Aludtam volna, ha tudok – morogtam. – Akkor majd gyere. Szia.

- Szia – köszönt el Heikki is és bontotta a vonalat. 

Gondoltam míg Heikki megérkezik addig lezuhanyozok, meg eszek valamit. Épp a gardróbban keresgéltem egy farmer és egy póló után mikor olyan érzésem támadt mintha figyelnének. Mikor azonban megfordultam senkit sem láttam. Megtaláltam a keresett darabokat és egy törölközőt felkapva a fürdőbe sétáltam. Már a zuhany alatt álltam, mikor megint csak előjött ez a furcsa érzés. De most se volt senki rajtam kívül a helyiségben. Így aztán nem is tulajdonítottam neki különösebben nagy jelentőséget. Biztos csak még szokatlan ebben a házban minden, azért voltak ilyen képzelgéseim. 

Zuhany után enni akartam valamit, de rájöttem, hogy a hűtő üres, és semmi más étel nincs is a házban. Mondjuk ezt én szúrtam el, mert anyu még a költözés után felajánlotta, bevásárol nekem, de én visszautasítottam azzal, hogy úgyis megromolna minden, míg nem vagyok itthon. Így aztán úgy döntöttem, megvárom edzőmet és elrángatom magammal vásárolni, ha már unatkozik. Legalább tudja felügyelni, mit veszek. Úgyse engedne olyat venni, ami hizlal, meg nem illik az étrendembe. Azt azért reméltem nem órák múlva akar jönni, mert akkor tuti az éhenhalás. 

Nem is késett sokat, mert egy fél óra múlva már itt is volt. Beengedtem, majd közöltem vele terveimet, mire elég érdekes fejet vágott.

- Te lánynak képzelsz engem? – kérdezte, amit nem egészen értettem. Miért néztem volna lánynak? Ő nem szokott kaját venni magának? – Miért nem kéred meg valamelyik nővéred, hogy vásároljon veled?

- Miért kellenének ide a nővéreim? – néztem rá értetlenül. – Kaját venni én is tudok magamnak. Csak gondoltam, ha már itt vagy eljöhetnél velem. Meg így legalább nem engedsz olyat vennem, amit nem kéne.

- Ja, hogy kaját – csapott egyet a homlokára, jelezve, hogy leesett neki. – Azt hittem ruhákat akarsz venni – magyarázta én meg elröhögtem magam. Ruhákat? Vele? Most már tuti, valami baj van neki ott fejben.

- Dehogyis – nevettem, majd elindultam az előtér felé. Felkaptam a cipőmet, és a kocsi kulcsot. – Jössz már? – fordultam vissza, mert még mindig nem mozdult meg. De nem éppen azt láttam, amire számítottam. Velem szemben egy fiatal, hosszú barna hajú, barna szemű lány állt. A szemei dühösen villantak rám. A legmegdöbbentőbb azonban nem a lány jelenléte volt, bár kétségkívül nem értettem mit keres itt, na meg, hogyan jutott be. Heikki mintha észre se vette volna, hogy ott áll előtte valaki elindult egyenesen felém, és keresztülment a lány testén.