8. rész

Halihó!

Köszi lányok, hogy megint csak írtatok ;)Rékucnak és Aprilnek úgyszintén :)

Eredetileg nem így terveztem ezt a részt, ezzel még vártam volna kicsit, de mivel kértétek h Emily ne hagyja magára Sebet megtettem :) Nyugi nem változott sokat a történet menete, mivel hamarosan bekövetkezett volna ez amúgy is. :D

A következő szerintem holnap, max. szerdán. Azt előre el kell mondanom, hogy csütörtökön Pestre megyek és csak vagy péntek este vagy szombat reggel jövök haza, szóval ha sikerül kedden is és szerdán is új részt hoznom, a következő csak szombatom, vagy vasárnap lesz.

Jó olvasást és puszaa! :) 

8. rész

Másfél hét telt el azóta, hogy Hanna bejelentette, terhes. Mivel külön megkértem, hogy sürgessék meg az apasági tesztet végző orvost, így rá egy hétre már hívott is az eredménnyel. Nem tőlem volt a gyerek. Ettől valamelyest megnyugodtam, de még mindig nem segített lehangolt lelki állapotomról, amit Emily hiánya okozott. Betartotta ígéretét miszerint nem látom többet. Ezt még elviseltem volna, ha nem tudnám, hogy a nap minden percében ott van valahol a házban. A tudat volt elviselhetetlen, hogy hiába is szólongattam, nem jelent meg. Bezzeg ő akkor láthatott, amikor csak akart. Már kezdtem szinte beleőrülni a hiányába.

- A francba is Emily – fakadtam ki sokadszorra. Most épp Japánba utazásom előtt egy nappal a nappali és az étkező között állva. – Holnap reggel elutazom, és csak két hét múlva jövök haza. Látni akarlak – folytattam már jóval nyugodtabban. – Ez a másfél hét is kibírhatatlan volt nélküled. Miért hagysz szenvedni? Azt akarod, hogy éljek? Én élnék, de már csak melletted, veled tudok. Így te teszel tönkre.

- Ne mondd ezt, kérlek – hallottam meg halk hangját, mire azonnal körbenéztem és meg is pillantottam a lépcsőfordulóban a falnak támaszkodva.

- Akkor ne tedd ezt velem – válaszoltam és elindultam lassan fel a lépcsőn. Nem akartam, hogy megint eltűnjön.

- De neked nem ilyen életet kéne élned – szegte fel dacosan a fejét, amikor elé értem. – Nem egy szellem mellett kéne lenned. Azt akarom, hogy boldog legyél egy olyan lánnyal, aki megérdemli a szerelmed, és ami a legfontosabb, hogy él.

- És ha én csak veled lehetek boldog? – tettem fel mosolyogva a kérdést és megfogtam a kezét. – Nem gondolod, hogy oka van annak, hogy csak én látlak? Mi van, ha ezt a sors akarta így? Hogy pont ide költözzek és lássalak, majd segítsek neked, hogy boldogok lehessünk?

- Te így gondolod? – nézett rám kérdőn, és kissé hitetlenül. – Szerintem ez pusztán a véletlen műve. Nem hiszek ebben a sors dologban.

- Én se hittem a szellemek létezésében – nevettem el magam. – Mégis itt vagy előttem.

- A kettő nem ugyanaz – mondta, de közben lehajtotta a fejét.

- Oh, dehogynem – kezemmel az álla alá nyúltam, ezzel kényszerítve, hogy nézzen a szemembe. – Miért nem vallod be magadnak is, hogy te is azt érzed, amit én? Hogy neked én kellek?

- Nem vagy te egy kissé egoista? – pislogott, majd mosolyogva rázta meg a fejét. – Attól még, hogy világbajnok autóversenyző vagy nem kell azt hinned minden nő egy szó nélkül a lábaid előtt fog heverni.

- Pedig de – bólogattam. – Pláne te fogsz a lábaim előtt heverni.

- Miből gondolod? – húzta fel kíváncsian a szemöldökét.

- Tudom, hogy kellek neked – ismételtem el az előbbi mondatomat magabiztosan. 

- Na jó, megadom magam – jelentette ki, majd rám emelte gyönyörű szemeit. Szinte fogva tartott ez a barna tekintet. Már ha akartam volna, se tudtam volna szabadulni. Két kezem közé fogtam az arcát, majd lassan közelíteni kezdtem felé, mialatt hol a szemeit, hol pedig a száját néztem. Óvatosan simítottam ajkaira a számat, és minden érzelmemet belesűrítve lágyan csókolni kezdtem. Először nem tett semmit, és már kezdtem megijedni, hogy esetleg tényleg félreértettem mindent és ő nem is érez irántam semmit, nem, hogy szerelmet. De aztán kissé bátortalanul, de felemelte karjait és a nyakam köré fonta őket. Mikor azonban éreztem, hogy egyik kezével a hajamba túr már nem bírtam türtőztetni magam. Átkaroltam a derekát és a falnak döntve csókoltam tovább. Nyelvemmel végigsimítottam először a felső, majd az alsó ajkain is mire azok résnyire elnyíltak ezzel utat engedve nekem. Emily egyik kezével még mindig a nyakamat simogatta, míg a másikkal már a hajamba túrt bele, ezzel bizonyítva, hogy ő is azt érzi, mint én. Mikor már alig kaptam levegőt nagy nehezen elhúzódtam tőle. Homlokomat az övének döntöttem és így lélegeztem mélyeket, egyrészt a levegőhiány miatt, másrészt azért mégiscsak férfi vagyok, és hatással vannak rám az ilyen tevékenységek.

- Szóval mégis igazam volt? – kérdeztem suttogva.

- Miben is? – kérdezett vissza egy szemtelen mosoly kíséretében.

- Abban, hogy én kellek neked – magyaráztam meg kérdésemet vigyorogva.

- Talán – bújt ki a karjaim közül nevetve, majd se szó se beszéd eltűnt. Hiába forogtam körbe-körbe és szólongattam nem jelent meg, és nem is válaszolt. Szóval csak szórakozott volna velem? Talán tényleg nem kellek neki? Vagy miért tűnt el most megint? Már megint csak ott tartottam, hogy nem értek semmit. Egyre jobban kezdett idegesíteni ez az érzés, pláne, hogy mindig csak miatta éreztem ilyent.

- Megijedtél, mi? – suttogott bele a fülembe hátulról. Hát ha eddig nem ijedtem meg, akkor most tuti. Akkorát ugrottam hátrafelé, hogy ha hirtelen nem fogom meg a lépcső korlátját mindketten leestünk volna.

- Szóval csak szellemeset játszol? – néztem rá még mindig holtra vált tekintettel miközben lesétáltam a nappaliba, Emily pedig jött utánam. 

- Mást nem igazán tudok – rántotta meg lazán a vállát, majd inkább csak saját maga szórakoztatására elkezdte keresztülhúzni az ujjait minden keze ügyébe keveredő tárgyon. Nem mondom, kicsit bizarr látvány volt. Mikor aztán meguntam, hogy nem velem foglalkozik megfogtam a kezét és lehúztam magam mellé a kanapéra. Befészkelte magát a karjaimba és szorosan hozzám bújt. Én meg csak élveztem a közelségét. 

- Szóval holnap elutazol? – szólalt meg hirtelen. Mivel annyira elkalandoztak a gondolataim afelé, hogy miként is fogom kideríteni mi történt vele először nem is reagáltam rá, majd mikor eljutottak a tudatomig szavai válaszoltam is neki.

- Igen. Japánba kell mennem, és mivel a jövő héten megint csak Ázsiába kéne utazni, a csapat nem jön haza Európába, hanem hétfőn már megyünk is Koreába.

- Értem – hajtotta a mellkasomra a fejét, és a hangjából tisztán kivehető volt a szomorúság. – Hiányozni fogsz.

- Te is nekem – simogattam meg haját és még szorosabban húztam magamhoz. – De nekem ez az életem, nem tudnék mást csinálni.

- Nem is azért mondtam – emelte fel a fejét és nézett a szemembe.

- Tudom – mosolyogtam rá. – És csak, hogy meg is mutassam mennyire jó is vagyok nyerni fogok. Csak neked.

- Oh – édes kacagást hallatott. – Milyen jó lesz nekem, csak kár, hogy nem láthatlak versenyezni, még ha tv-n keresztül is.

- Miért ne láthatnál? – néztem rá értetlenül, mire a kezével mutatta, hogy nem tudja megfogni a távirányítót. – Akkor majd én bekapcsolom oda, ahol közvetítik, neked meg csak ki kell várnod, hogy kezdődjön.

- Oké – mosolyodott el, majd visszadőlt a mellkasomra. – Szeretlek!

- Én is szeretlek! – mondtam, majd egy lágy puszit nyomtam a homlokára.